Első! :)
Az ember ilyen egyszerű. Az Első elérése a célja, azután jöhet az újabb Első. Egyre nagyobb adag kell ebből (is), mert a lejtős csúszda visz csak tovább. Vajon hány újabb dologra érdemes és lehetséges rászokni? Első lélegzet, első evés, első szeretet, első szeretkezés, első szerelem, első felismerés. De függőséget okozhat még például a birtoklás, a potyázás, a siker, a hatalom, a tudatmódosítók, a pornó, az ön- és a közmarcangolás is. Kész csúszdapark.
A dogmákat visszataszítónak tartjuk, még akkor is, ha van értelmük. Például a házasságig megőrzött szüzesség és az azt követő örök hűség célja az lenne, hogy az ember a nászéjszakáján kezdjen el lecsúszni egy egyenletes lejtésű, élethosszúságú csúszdán, amelyet motivációnak hívnak. Később lendítenek rajta egyet a gyerekei, és mire azok is kirepülnek, már nincs ideje még egy csúszásra, sőt ezt nem is bánja egyáltalán. Továbbcsúsztathatja a lendület, a bölcsesség és az unokák, hogy aztán már jólessen a hűs landolás a teljesen ismeretlen medencében, ahol újra bármi megtörténhet. Az utolsó Első. Ez tök undorító.
A lélegzetvétel az első Első, felsír tőle az újszülött. Ez önrendelkezésünk záloga, így a lélegzésre négyzetesen rászokunk. Mikor le kell róla jönni, kapkodunk is levegőért minden erőnkkel. Úgy ráfüggünk, hogy ellentétben más szükségleteinkkel, lélegzetünket a végsőkig visszatartani nem vagyunk képesek. Szívunk tehát, csakhogy erőnk véges, és azt a fránya levegőt, az első Elsőt, egyszer csak már nem tudjuk, erőtartalékaink teljes bevetése mellett sem beszippantani. Önrendelkezésünknek vége.
Nem lehet valakinek úgy vége, hogy még csak végig sem gondolhatja azt, amit csakis abban az utolsó pillanatban lehet hathatósan végiggondolni: hogy most pedig meg fog halni. Ennek a pillanatnak csak kezdete van, vége a mi világunkban nincs. Egy végtelen karaokepillanatra megkapja a haldokló az isteni mikrofont; élete lepereg, amint közismert; ítél, tehát ítéltetik; perben, haragban többé nem áll; mindeneket tud, patyolatfehér, igazságos, őszinte, jóságos és örök. Ez az ő utolsó ítélete. Ez a végtelen pillanat az üdvözülés vagy elkárhozás, ez a kilépési pont az idő és tér belterjes mókuskerekéből.
2.
Világunkban a teljes eredetiség kizárt volta kétpólusúságot implikál (jó–gonosz), mintha csak két végtelen sík fal között mozognánk egy szabad akarat nélküli súlytalanságban, ahol az egyik falba bele kell csapódnunk előbb vagy utóbb. Az egyházak legnagyobb szerencséjére a gonosz tényleg létezik, és aki egyszer a sátán csatlósa lesz, az már az ő igéjét hirdeti. Szöges korbáccsal egy vérszagú pincében, kloroformmal a lányvécében, vagy nyájas mosollyal a tévé képernyőjén, csillogó kirakatokban, igazgatótanácsokban, pulpitusról. Ki ekével, ki kalapáccsal.
Az egyházak oxigénje a minden egyes emberben meglévő vallásosság: szükségszerű tehát, hogy belélegezzék azt. Ahogyan a szabadon választott politikusok is szükségszerűen élnek a hatalmukkal, és csápnövesztésre használják a rájuk leadott szavazatokat, majd szuperhajlékony befolyásvégtagjaikkal lenyúlnak, és manipulálják a választóikat, hogy stabilizálhassák elért helyzetüket. Ahogyan a kiváló emberek által alapított, sikeressé és gazdaggá váló jogi személyek, „akik” vagy peres úton, vagy törvénytelenül, de érvényesíteni fogják érdekeiket, akár az őket alapító természetes személyek börtönbe juttatásával vagy likvidálásával is. Ők is csak olyanok, mint az élőlények: elsődleges a létfenntartás. Ők is csak olyanok, mint a drogosok: első a cucc megszerzése. Honnan lehet észrevenni, hogy egy elvonásban lévő drogos hazudik? Onnan, hogy mozog a szája.
3.
Az egyházak szorgoskodnak, hogy a hitet tudatosítsák: több tapasztalat több örömet nem hoz, mondják, egyes dolgokat tehát ne tegyünk meg, másokat ne hagyjunk abba, és nehogy a teremőr fejére nőjünk: eleve kár volt az almába harapni; maradjunk boldogok, mint a föld.
Bűn a saját boldogságunk elleni véteni. Bűn a kincs, a hatalom, az örök élet és örök fiatalság hajszolása, a génmanipuláció, a szájberélet, a túlzott bölcsesség, a kiheverhetetlen felismerés, mert keserűségünkben újból teremtenünk kéne – immár halhatatlan istenként – boldog halandó teremtményeinkben gyönyörködve, saját örök önrendelkezésünk máskülönben immár teljesen céltalan kozmikus magányában.
A nem természetes személyek világhálója és a népszerű vallások a pénz cirkuszi előadása alatt egymással úgy összecimboráltak, hogy végül az isteni katalizátort a ruhatárban felejtették. Sokan megérzik ezt, és úgy próbálnak élni, hogy minden szerveződéstől távol tartják magukat, hiszen bizony mondom néktek:
Csak ha szívből el is hiszi az ember azt, amit magától, a legjobb tudása szerint gondol, és élesen emlékszik is rá mindig, csak akkor lehet saját élete. Amiben nem hisz az ember, csak beleszületik, tetszetősnek tartja, vagy engedi, hogy bebeszéljék neki, azt nem is értheti, nem is követheti, legfeljebb hétköznapi helyzetekben tiszteletben tarthatja. Erőltetett és erőtlen okoskodás kerekedik a gagyi eszményekből: csillogó sétapálca, amely elporlad, amikor rátámaszkodnánk.
Van-e egyáltalán értelme olyan messzire elgondolni, ahová eljutni nem is akarunk? Érdemes-e és szabad-e (belterjes szakkifejezéssel élve üdvös dolog-e) másképpen cselekedni egyáltalán, mint ahogy a jelen pillanatban már sürgetően érezhető nyilvánvalóságok diktálják (csökken a vérem oxigéntartalma, gyorsan vegyünk levegőt; mínuszba ment a bankszámlám, gyorsan keressünk pénzt; illetve dühös vagyok, gyorsan káromkodjunk egyet; nem is beszélve az ágyék pattogós vezényszavairól)? Vajon nem bűn-e eleve az észleléssel megismerhető világon kívüli, elképzelt kikötő felé venni az irányt? Egyáltalán lehet-e más hipotetikus kikötőnk, vezérlő csillagunk, mint valami üdvözülés, avagy éppen felsőbbrendűvé válás ígérete, amely pedig bizonytalan, mint a kutya vacsorája lámpafújás után?
Loading ...
