Egyremegy

Ez az ev nem az az akacos ut, amin vegigmennek meg egyszer. Elfaradtam, mindenfele puha fogu koddemonok szaggattak a lelkem, es a testem is kapott jopar pofont. Nem volt se tanc, se kasztanyettabol ivas, de megcsak fajtalankodas se. Egyik kezemben vizeskotel, masikban habvero, husomban horog, a horgon lanc, a lancon marhavagon, telistele negyedelt alpakakkal. Sin egy szal se, a tengely szaraz, a kerek pedig nagyon docog, mert az a kurva murva durva.
Megijedtem am iden nyaron nagyon, es meg most is felek egy kicsit. Hurozatlan teniszutovel kellett szivarvanyos oklere halasznom a zavaros bokaig eroben, de mindezt egyenes derekkal kellett kiviteleznem, es szolt, aki szokott, meg amugy is nyilvanvalo volt, hogy ha nem lesz sneci, akkor meghalok, vagy valami meg rosszabb, szoval, ugyesen kellett banni azzal a teniszutovel. Mint egy sebesz, ugy manovereztem a picinyke, am budos hullamok kozt, egy vegletekig megremult, remego vallu, szeles mozdulatokkal operalo, igazan nagy foldmuves chirurg, akinek a legprecizebb muszere a balta. Hoppa, balta… Es megis, megis, lett eleg hal, van es lesz elet, igy megnyugodhatnek, ha tudnek, de nem tudok, es ezen mar az alkohol se, leginkabb azert, mert mar inni is elfelejtettem.
Belevarrattam a borombe harom no meg a felesegem nevet, fekete tentaval a vekony borombe, hogy csak ugy frocsogott a barnaskek verem, remelven, hogy attol majd minden jobb lesz. Es, basszajba, jobb lett. Aelet furtsa…
Osz van, elfekszem, gombolydeden, talan mosolyogva is egy picit. Hullott makk vagyok, agyam lapulevel, takarom a hit, ejjeli lampam a remeny, a tel egy marok szeretet, es persze tisztasag, klaritas. Jo, hogy veget ert a kaszak suhogasa, mert nem sokaig birtam volna. S hogy mondtam volt, ez az ev, ahogy eddig van, hat, feler egy allvabaszassal az akacosuton. Az osz szep, konok tokok gorognek a maguk utjan, az elet abbahagyja a szukolest, es bar meg remeg kicsit, meg lelekben hetret van gornyedve, de azert mar nezegeti, hogy az a paraznan tiszta forras, az most akkor edes, vagy esetleg van benne egy doglott wombat?
Most a dolgok tulnyomo tobbsege szep, es joval tobb mint feluk jo is. Mazel tov!

tegnap nem tudtam felvenni a telefont, mert tetűlassan kellett autópályán vezetnem, ami sokkal nehezebb, mint gyorsan menni, mert defektes lett az egyik kerék, de azzal a virsli-pótkerékkel csak nyolcvannal lehetett menni, és a disznószállítóktól, a teherautókig, meg az összes csónak- és vitorlásszállító , plussz az összes őskori retrócsotrogány leelőzött és lehet, hogy az útinformba is bemondták, hogy egy hülye mászik az autópályán, de nem tehettem róla, mert megigértem egy barátomnak, hogy meglátogatom, mivel tipikus városipatkány létére arra adta a fejét félighirtelen felindulásból,  hogy leköltözött a Balatonhoz,  egy kb ötszázlelkes kis faluba és nagyon várt, és ráadásul televolt a csomagtartó rönkfákkal, mert jó ötletnek tűnt levinni neki egy csomagtartónyi fát, úgyis mindig szabadtűzön süt, részben, mert szereti,  részben pedig mert még nincs bekötve neki a gáz, úgyhogy kicsit fura volt, hogy mikor hozzá kellett férni a pótkerékhez, először telepakoltam a benzinkutat fával, majd a kerékcsere után vissza, de nem baj, mert a barátom meg volt hatva, “marha” mondta nekem szeretettel és kezetcsókolt, de nem maradtam ott nála, mert csak, így aztán borozni ugyan nem tudtam vele, csak ültünk és dumáltunk az elvadult kert közepén, aztán mikor besötétedett,  csatlakoztam a vasárnap esti  felvándorláshoz, így cseppet sem volt feltűnő, hogy lassan megyek, mert nem is lehetett volna másképpen, a kb 45 perces út így majdnem két órásra sikerült, de közben Queen számokat énekeltem (magnós segédlettel) az elnéző kutyának és aztán Isten segedelmével 11-re hazaértünk. 

tompa fények

kéred

kérek

nehéz sóhaj

édes méreg

lassan méred

várlak téged

téged nézlek

húz a véred

szép kedvesem

kellesz, érzed

vágyban égek

érted

érted

hajad, bőröd

becézésed

szép nézésed

lelked, fényed

szép az inged

félek

féltlek

részeg vagyok

vagy tán részed

és akkor jön, feltartóztathatatlanul közeledik, és már érzed a tarkódon a leheletét. vajon hideg vagy meleg? sose tudod. és akkor becsukod a szemed és befogod a füled és legszívesebben kitátanád a szád és kiabálnál, h segítség. de nem kiabálsz, már jó ideje nem. és szúr és szorít, és bármit, csak ezt ne. tudod.
tudom.
és aztán elmegy egy időre, de a leheletének emléke ott marad a tarkódon, mint egy stigma. és tudod, h vissza fog jönni.
igen.
és akkor próbáld meg.
nem.
hidd el, érdekes lesz.
érdekes…
tudom, nem ez a szó jutna róla eszedbe. de ha már úgyis ott vagy, benne, ami mindennél rettenetesebb, akkor legyél benne teljesen. először is nyisd ki a szemed. és érezd át.
de fáj.
ez a lényege. talán azért fáj a tüdőd, az összes fogad, a mellkasod és minden csepp véred, mert nem engeded fájni a lelked. próbáld ki.
de félek.
naná. az hozzá tartozik. az egyik első dolog, amit megtanulunk, h féljünk a fájdalomtól. viszont fájdalom nélkül nincs semmi olyan se, amiért érdemes élni. talán azt hiszed, választhatsz a biztonság és a kockázat között.
talán igazad van.
de mivel nem tudod, hogyan kell köztük választani,  ez végül is mindegy.

Ha már megígértem a gyerekeknek:

I Feel Love

hát meglett végül, meg bizony, néhány hét csavargás után, a viharokban, esőkben, zimankókban, sok-sok kerületen keresztül, és átkelt a Dunán is, és mikor egy jótétlélek felébresztett a korareggeli telefonjával azzal, hogy mikor megyek a kutyámért, hát persze, rohantam :)

és elfoglalta a kosarát és a világon semmi baja, nagyon stramm kis jószág.

teljes létszámban vetjük bele magunkat a nyárba!

helyett
mikor jöttem haza vonattal, egyedül, még szinte gyerek voltam, nem is szinte, hanem tényleg, és összeismerkedtem a vonaton azzal a jófej fiatal anyukával meg a kislányával (2), aki pont olyan anyuka volt, amilyen én is szerettem volna lenni akkor, mert akkor még pontosan tudtam, h milyen szeretnék lenni és mikor mit szeretnék csinálni majd és hogyan kell élni, de mire eljött a mikor ideje, már nem tudtam sajnos. 
viszont már akkor is olyan voltam, mint azóta is, h elmeséltem neki, a vadidegennek, h miért is megyek haza pont most, hát azért, mert találkozom vele, akit ott ismertem meg pár napja (és ő lesz az, aki majd egy év múlva elveszi a szüzességemet — ezt nem mondtam), és fecsegtem összevissza, mert boldog voltam, mégiscsak az első fiúm (najó, a második, de vele csak csókolóztunk, és különben is elhagyott, igaz, ez a szóbanforgó is el fog, és talán ott döntötte el végleg az a szerencsétlen kötődésképtelen tudatalattim, h ezentúl én akarom elhagyni az összes többit, de hol volt ez még akkor), és várni fog az állomáson!
és mi lesz, ha nem vár, kérdezte a jófej anyuka, akinek a kislányáról nem látják, h lány, panaszolta (holott egyértelműen látszott rajta), és aki most már felnőtt nő, ami annyira furcsa, h el se tudom képzelni.
hát ez nem jutott eszembe, mondtam, és tényleg nem jutott, és most az kívánkozna ide, h mert ugye akkor még naiv és ártatlan voltam és még nem tört meg az élet, de az az igazság, h nem hiszem, h most megfordulna a fejemben ez a lehetőség, h esetleg nem is lesz ott és akkor sohatöbbet nem látom, mert hiszen nem is tudok róla semmit, csak a nevét meg a szeme színét meg h milyen érzés a kezében a kezem.

és mindez csak azért jutott eszembe, mert pontosan holnap lesz 25 éve, h megismerkedtünk.
és ez meg azért érdekes, mert asszem, ezen kívül egy ilyen dátumra se emlékszem, mert igazság szerint egyáltalán nem sok dátumra emlékszem a születési időmön kívül (miközben meg egy csomó számot tudok kívülről), mert nem vagyok egy ilyen ma 3 és fél hónapja ettünk először együtt lazacot az ágyban számontartós típus.

közben eszembe jutott, h vsz inkább júliusban volt, július 25. mindegy.

Valami veszettül elkezdtem vágyódni egy basszusgitár után, és sajnos már ismerem ezt az érzést, amikor valamit képtelen vagyok kiverni a fejemből, legyen az egy A betűs nő, egy francia versenybicikli vagy egy ritka dízelmozdony, és árkon-bokron-tűzön-vizen át, és beyond any racionalitás a végén valahogy csak-csak megszerzem amit akarok, nem törődve közben a körülöttem emiatt romba dőlő sorsokkal, megnyomorodó emberi lelkekkel, testekkel, egzisztenciákkal, méltóságokkal és jóhírekkel, beleértve a sajátomat is.

És sajnos már azt is pontosan tudom, egész pontosan, a legkisebb részletekbe menően, hogy milyet akarok. És minden lelkierőmre szükségem van, hogy ne kattintsak arra a kibaszott buy now linkre. Legalábbis ma még ne.

A szent Bal

Igen, kedves barátaim, magyar polgárok, tisztelt választóim, minden férfi életében eljön az a bizonyos rettenetes kapuzárási pánik, amikor is felrúgva a józan ész minden szabályát, irreális pánikdöntésekkel próbáljuk hasznos (használható) életszakaszunk utolsó pillanataiban még gyorsan bepótolni mindazt, ami veszni látszik: gyorsan veszünk egy piros sportkocsit, otthagyjuk az öregecskedő feleségünket egy nyafka kis huszonéves fruskáért, ráborítjuk az asztalt a főnökünkre, bőrnadrágot és motoroscsizmát húzunk, wakeboardozni tanulunk és megvesszük életünk első hawaii ingét és Stetson napszemüvegét.

Vagy veszünk egy disznó mód röfögő basszusgitárt, felkéreckedünk vén barátaink mellé a színpadra, és nyomjuk a rakenrollt, ahogy a csövön kifér.

Pár évvel ezelőtt vettünk az anyámnak a 70. születésnapjára egy zongorát. Nem igazit, mert az nem férne el, csak egy midi billentyűzetet meg egy hangmodult, de teljesen zongora a dolog, abszolút zongoraélmény rajta játszani.

Az anyám fiatal korában nagyon jól tudott zongorázni, szeretett is, kiváló hallása volt, gyorsan tanult, falta a klasszikusokat, de aztán felnőtt korára valahogy elmaradt a zongorázás, meg a háború, meg a forradalom, meg a nácik, meg a kommunisták, meg a zsidók, úgyhogy mindig volt valami, ami miatt az elmúlt 50 évben szóba se jött többé a zongora.

Most azonban nyugdíjas korára, hogy majd most végre lesz rá ideje, satöbbi.

Igenám, nagy lelkesen elővette az ezeréves kottákat, elfészkelődött a széken, és a billentyűkbe csapott – volna, ha engedelmeskedtek volna a kezei. Dehát nem. Úgy látszik, 50 év kihagyás nem múlt el nyomtalanul. Na akkor nézzünk egyszerűbbeket, nem kell egyből a Mozartot kereszbe lenyelni. Nade a Bartók meg a Kodály se ment. Meg a bárgyú kis Chopinek se. Schubert dettó.

Szép lassan be kellett látni, hogy hetvenéves korára tökéletesen elfelejtett zongorázni. Kicsit később az is kiderült, hogy elölről kezdeni se lehet már: nem csak a zongorázás képességét, hanem a tanulás képességét is elveszítette.

Zavarbaejtő. Kár, hogy nem korábban vettünk neki zongorát, dehát tényleg nem volt se pénzünk, se helyünk, és ezek a digitális cuccok alig pár éve léteznek. És ha korábban vettünk volna, akkor mikor kellett volna, hogy ne legyen késő? Hány éves korában veszíti el az ember a tanulás képességét?

69 évesen?

60?

55?

50????

Mindenesetre a fiam intellektuális fejlődésére hivatkozva elkommunizáltam tőle az immár parlagon heverő születésnapi zongoráját. Hazudtam. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Marcit nem érdekli a zongora.

Én tanulok pánikszerűen.

az jutott eszembe, hogy ideiglenes befogadásra (vagy hogyhívják) jelentkezem egy kutyáért, amelyiket  ma találtak, nem messze innen… 

 csak amíg meglesz a gazdája