A Pokolba Tartó Vonat

by

bestofrobertblochKamaszkorom egyik legkedvesebb sci-fi novellája. Pár évvel ezelőtt, még Hollandiában eszembe jutott, hogy el kéne olvasni ismét, úgyhogy feltúrtam az egész háztartást, de nem leltem sehol a 30 évvel azelőtti könyvet. Megvenni, letölteni esélyem se volt, pedig rettenetesen furdalta az oldalamat, hogy pontosan hogy is volt a történet, és hogy miért is tetszhetett nekem ez annyira. Az egyetlen, amit megtehettem, hogy megvettem az angol nyelvű eredetit az amazonon, és szörnyű szótárazások közepette elolvastam.

És rájöttem, hogy angolul még jobb, mint a magyar nyelvű emlékeim, úgyhogy lefordítottam, saját szájízem szerint, saját örömömre. Asszem valahol már mutattam is, de szerintem itt is jól mutat. Enjoy.

The Hellbound Train

By Robert Bloch

Kisfiú korában Martin sokat hallotta apjától azt a régi dalt a Pokolba Tartó Vonatról. Martin apja vasutas volt. Ha nem is kalauz vagy legalább fékezõ, de azért mégicsak vasutas: a sinek között bandukolva végezte munkáját, és erre igen büszke volt. És ha néha berúgott (nagyjából minden este), hát rázendített erre a régi nótára.

Martin a dal szövegére már nem igazán emlékezett, inkább csak arra, ahogy a vén bakter kántált. Annyira, hogy egy napon, miután Martin apja végleg beszédült egy tartálykocsi és egy marhavagon közé, Martin szinte csodálkozott, hogy az öreg temetésén nem ezt énekelte az üzemi dalárda.

Ettől kezdve Martin dolgai nem alakultak jól, de a dal mindig ott csengett a fülében. Miután anyja lelépett egy utazó ügynökkel (szegény fater, forogna a sírjában, ha megtudná, mire vetemedett a mutter, ráadásul egy utassal!), Martin sokáig dünnyögte ezt a dalt az Árvaházban. Aztán mikor Martin maga is lelépett, éjszakánként ezt a dalt dudorászta, míg más csavargók már aludtak.

Martin már négy-öt éve csavargott a nagyvilágban, mikor megsejtette, hogy így nemigen jut sehova. Bár sok mindennel próbálkozott: gyümölcsöt szedett Oregonban, mosogatott Montanában, de a napszámos élethez nem igazán fűllött a foga. Később dísztárcsatolvajként szép sikereket ért el Denverben, rövid ideig egész jól élt autógumikból Oklahoma Cityben, de mikor aztán emiatt Alabamában elkapták, és lecsukták hat hónapra, belátta, hogy ilyen céltalan lődörgéssel nem vár rá fényes jövő.

Megpróbált tehát elhelyezkedni, a vasúthoz, ahogy azt apja is tette. De nem volt szerencséje: a vasútra is mostoha idők jártak, a repülőgépek és a kamionok fényes világában már nemigen volt szükség bakterekre.

De Martin csak nem tudott elszakadni a vasúttól. Bármerre is vitte útja, lába mindig talpfákat taposott, és még a dermesztő hidegben is szívesebben potyázott egy nyitott szenesvagonban, mintsem hogy autóstopra fanyalodott volna. Mert Martin hű volt a családi hagyományokhoz. Amennyire csak lehetett, igyekezett apja nyomdokain haladni. Ha nem is tudott minden este berúgni, azért néha, ha szert tehetett egy-egy üveg borra, jó érzés volt egy meleg ponyva alatt a régi szép idokre emlékezni.

Ilyenkor Martin dudorászott, egyre csak a régi dalt, a Pokolba Tartó Vonatról. A Vonatról, és persze az utasairól: ahogy az iszákosok és zsebmetszok, gazfickók és szélhámosok, szoknyapecérek és cemendék, lókötok és csirkefogók, az egész díszes kompánia egytütt utazik. Hejj, micsoda mulatság volna egyszer velük tartani! Bár abba azért nem szívesen gondolt bele, hogy mi történik majd, mikor a vonat elérve a végállomást végül begördül a Legvégső Fűtőházba. Elképzelni se tudta, hogyan lehetséges szortyogó üstöket fűteni az örökkévalóságig, vállalati szakszervezet nélkül! De azért az utazás biztos nagyszerű lenne. Már ha egyáltalán létezik ez a Pokolba Tartó Vonat, de ebben Martin korántsem volt biztos.

Egész addig, míg egy este éppen dél fele bandukolt a sinek közt, nem messze Appleton Elágazástól. Az éj sötét volt és hideg, amilyen csak egy novemberi éjszaka tud lenni a Róka folyó völgyében, és Martin tudta, hogy igyekeznie kell, hogy még a tél beállta elott elérje New Orleanst, vagy akár Texast. Valahogy nem igazán volt kedve most az egészhez, bár az a hír járta, hogy Texasban még a dísztárcsák is aranyból vannak.

Egyszerűen nem ízlett már a tolvajokodás. Nem elég, hogy a piszkos munkát mindig neki kell elvégezni, de a fizetség is gyatra volt. Komolyan, hát ennél még az Üdvhadsereg is jobb lenne.

Tovább botorkált hát a sínek között apja kedvenc nótáját mormolgatva, és reménykedett, hogy egy szerelvény idővel csak felbukkan a háta mögött az Elágazás felől. Arra legalább felkapaszkodhatna, más esélyt nemigen látott maga számára.

Ekkor hirtelen, a messzeségbol meghallotta egy vonat távoli dübörgését. Hát ez meg hogy lehet? A legközelebbi állomás Dél felé Neenah-Menasha volt, és Martin úgy tudta, hogy ebben az időben semmilyen vonat nem várható abból az irányból. Pedig kétségtelenül vonat közeledett, bár hiába meresztette a szemét, nem látott semmit, csak a dübörgést hallotta, és érezte talpa alatt a töltés ismerős remegését. Az éjszaka ugyan sötét volt, a novemberi égbolton alacsony felhők lógtak, köd gomolygott a közeli mocsarak felől, de a vonat fényszóróinak már bizonyosan látszódniuk kellene. Fény pedig nem volt. Volt viszont mozdonysíp, de mintha egyenesen az éj fekete torkából sikoltana. Martin kisfiú kora óta jól ismert minden mozdonytípust, hangjáról is megismerte volna bármelyiket, de most cserben hagyta a tudománya, elképzelni se tudta, miféle mozdony közeledhet.

Martin lelépett a töltésről, nehogy a láthatatlanul érkező vonat elgázolja, és amint kilépett a sínek közül, egyszeriben meg is jelent a vonat. Az éjszaka sötétjéből előtunve csikorogva lassított, s Martin tudta, hogy a fékek már rég lehettek olajozva, mert olyan borzalmas hangon sikítottak, mintha elkárhozott lelkek lennének. A vonat végül megállt, és a sikolyok elhaltak, átadva helyüket furcsa, mély, nehéz szuszogásoknak és nyögéseknek. Martin felpillantva megállapította, hogy ez egy személyvonat. Nagy volt, fekete és sötét. Se a vagonokból, se a vezetőállásból nem pislákolt semmilyen fény. A kocsik oldaláról hiányoztak a feliratok, de Martin így is meg tudta állapítani, hogy ez a szerelvény nem az Északnyugati Vasúttársaság tulajdona.

És ebben még biztosabb lett, mikor megpillantotta a legelső kocsiból lefelé kászálódó alakot. Valami nagyon szokatlan volt a járásában, talán mintha bicegett volna? A tányérsapkáját is furcsán horta, mintha a sapkán kereszül is jól látható dudorokat akarná takargatni vele? És hát a lámpás a kezében! Ahogy arcához emelte, hogy egy fúvással felizzítsa benne a vörösen pislákoló parazsat! Martin biztos volt benne, hogy egy igazi vasutas sose tenne ilyet.

Martin kicsit kényelmetlenül érezte magát, de azért illendoen köszöntötte a feléje tartó figurát:
– Jó estét, kalauz úr!
– Jó estét, Martin.
– Honnan tudta, hogy Martin vagyok?
A kalauz vállat vont:
– Miért, te honnan tudtad, hogy kalauz vagyok?
– De hiszen az, nem?
– Neked igen. Neked kalauznak látszom, mások pedig egész másnak látnak. Nem is hinnéd, például Hollywoodban mi mindennek néztek már! Tudod, sokat utazom… – magyarázta a kalauz.
– És mi járatban van erre?
– Azért jöttem, mert szükséged van rám.
– Szükségem van magára?
– Ne játszd az ártatlant. Általában nemigen foglalkozom egyéni utazókkal, manapság már csak komplett szerelvényeket vállalok. A te neved régóta rajta van az utaslistán, és én már jóelőre foglaltam is neked egy helyet, úgy látszott, biztosan számíthatok majd rád. De ma este mintha megingott volna a hited. Az Üdvhadseregen is morfondíroztál, nem?
– Hát… – Martin habozott.
– Ne mentegetőzz. Hibázni emberi dolog, ahogy azt valahol valaki is már megmondta. Talán a Reader’s Digest-ben? Mindegy is. A lényeg az, hogy megéreztem, szükséged van rám, tehát tettem egy kis kitérőt, hogy megállhassak itt nálad.
– Dehát minek?
– Hogy felszállhass a vonatra, természetesen. Hát nem kényelmesebb vonaton utazgatni, mint az Üdvadseregben menetelni? Igen ártalmas a lábnak, és a dobhártyának is!
– Nem hinném, hogy felszállnék én arra a vonatra, Kalauz úr – mondta Martin. – Pláne, hogy ismerem az uticélját…
– Hát persze, a régi mese – sóhajtott a kalauz. – Gondolom, jobb szeretnél valamiféle egyezséget kötni, ugye?
– Így van – felelte Martin.
– Nos, attól tartok nemigen tudok mit felajánlani. Tudod, manapság már nincs hiány utasokból, ugyan miért is csábítanálak bármivel is pont téged?
– Nem tudom, de maga biztos nagyon akar engem, különben nem állt volna meg külön az én kedvemért.
– Hát, ebben igazad van – sóhajtott ismét a kalauz. – A büszkeség, ez lesz egyszer a vesztem. Nem esne jól, ha elveszítenélek annyi biztosnak tűnő év után. – A kalauz kissé habozott. – Kész vagyok megalkudni veled, a te feltételeid szerint, ha ragaszkodsz hozzá.
– Milyen feltételekkel?
– Ajánlatom a szokásos: kérhetsz amit csak akarsz.
– Ohh – mondta Martin.
– De figyelmeztetlek előre, hogy itt nem lehet trükközni. Kívánhatsz bármit, amit csak akarsz, de cserébe meg kell ígérned, hogy mikor eljön az ideje, felszállsz a vonatra.
– Na és ha sose jön el az ideje?
– Eljön.
– Na és ha olyasmit kívánok, amitől sose fog eljönni?
– Ilyen kívánság nem létezik.
– Ne legyen ebben olyan biztos.
– Legyen ez az én gondom – mondta a kalauz. – Bármit is forgatsz a fejedben, biztos lehetsz benne, hogy végül eljövök érted. És akkor aztán nem lehet majd kifogásokat keresni, se szőke kisasszonyok, se rafinált ügyvédek nem fognak segíteni rajtad. Én tiszta üzletet ajánlok: te megkapod amit akarsz, és én is, amit én akarok.
– Azt mondják, maga átveri az embereket. Hogy maga rosszab, mint egy használtautó nepper.
– Hé, vigyázz a szádra!
– Elnézést kérek – szabadkozott Martin. – Dehát az közismert, hogy magában nem lehet megbízni!
– Ez bizony így van. De te úgy nézel ki, mint akinek erre is van egy tippje.
– Holtbiztos ötletem van!
– Holtbiztos? Nagyon vicces fiú vagy te – kuncogott a kalauz. – De elég a tréfából, Martin. Térjünk a tárgyra. Mit akarsz tőlem?
– Egy egyszerű kívánságom lenne.
– Nevezd meg, és én teljesítem.
– Bármit kívánhatok, ahogy mondta?
– Bármit.
– Rendben van – mondta Martin, és mély levegőt vett: – Meg akarom állítani az időt!
– Most rögtön?
– Nem. Még nem. És nem mindenki számára. Természetesen tudom, hogy az lehetetlen. Azt szeretném, hogy megállíthassam az időt a magam számára, és csak egyszer, valamikor a jövőben. Ha egyszer eljutok egy olyan pontra, mikor érzem, hogy az életem boldog és teljes, akkor megállíthassam az idő múlását, és abban a boldogságban maradhassak örökké.
– Érdekes kívánság – somolygott a kalauz. – Megmondom oszintén, ilyesmit még sose hallottam, pedig elhiheted, hallottam már egyet s mást. Régóta gondolkozol már ezen, mi? – kérdezte vigyorogva.
– Évek óta – vallotta be Martin. – Nos, mit szól hozzá?
– Végülis nem lehetetlen – dünnyögte a kalauz. – Igen, azt hiszem megoldható.
– De úgy értem, hogy tényleg megálljon az idő! Ne csak úgy érezzem!
– Értem amit mondasz. Megoldható.
– Akkor hát megegyeztünk?
– Miért is ne? Megígértem, nem? Add a kezed!
Martin kissé habozott: – Nagyon fog fájni? Úgyértem… szóval nem nagyon bírom a vér látványát, és hát…
– Ostobaság! Telebeszélték a fejedet horrortörténetekkel. Az alku már megköttetett, nincs szükség hozzá vérre, vagy egyéb gyerekes ostobaságokra. Csak a kezedbe akarok adni valamit. Az eszközt, mellyel valóra válthatod a kívánságodat. Végülis nem állhatok mindig mindenhol személyesen a rendelkezésedre, ha éppen kedved szottyan megállítani az időt. Jobb lesz, ha magad intézed az ügyeidet.
– Kapok egy időmegállítót, vagy mi?
– Igen, így is lehet mondani – a kalauz hezitált. – Tessék, itt az órám, ezt adom neked.
Mellényzsebébol kihúzott egy ezüstfedelű vasutas zsebórát, hátulját felnyitotta, és megpiszkált benne valamit. Martin megpróbálta megfigyelni, mit is csinál, de a kalauz ujjai ördöngős sebességgel pörögtek a sötétben.
– Meg is vagyunk – mosolygott a kalauz. – Ha végül eldöntötted, mikor akarod megállítani az időt, egyszerűen tekerd visszafele az óra felhúzóját, míg a rugó le nem jár teljesen. Mikor a mutatók megállnak, megáll a te idod is. Egyszerű, nem?
– De igen.
– Akkor tessék, itt van – mondta a kalauz, és Martin markába pottyantotta az órát.
A fiatalember szorosra zárta ujjait az óra körül. – Tehát ennyi lenne az egész?
– Igen. De jól jegyezd meg, hogy csak egyetlen egyszer lesz lehetőséged megállítani az idot. Jó alaposan gondold meg, hogy mikor teszed meg. Kötelességem, hogy az üzleti tisztesség jegyében figyelmeztesselek a döntésed fontosságára.
– Értem. Nos, ha maga ilyen korrekt velem, én is korrekt leszek magával. Nekem is figyelmezetnem kell magát valamire. Úgy látszik, kifelejtett valamit a számításából. Teljesen mindegy, hogy mikor áll meg az én idom, én örökké ott maradok, ahol abban a pillanatban leszek. És egy napot sem öregszem tovább. És ha nem öregszem, meghalni se fogok.És ha nem halok meg, sose kell felszállnom a maga vonatjára.

A kalauz elfordult, vállai remegtek, mintha csak zokogás rázná. – És még te mondtad rám, hogy rosszabb vagyok, mint egy nepper? – zihálta elfúló hangon. Alakját elnyelte a köd, a mozdony türelmetlenül sípolt egyet, a vonat pedig meglódult, és elrobogott a sötétségbe. Martin ott állt, pislogva bámulta kezében a zsebórát. Ha nem látta volna amit látott, és ha nem érezte volna azt a bizonyos jellegzetes illatot, meg lett volna gyozodve róla, hogy az egész csak a képzelete műve, elejétől a végéig, a vonat, a kalauz, az alku, minden.

De a kezében ott volt az óra, és tisztában volt vele, hogy normális mozdonyokat nemigen fűtenek kénkővel. És nem kételkedett az alkuban sem, sőt, tisztában volt vele, milyen jó kis üzletet sikerül összeütnie. Más ostobák gazdagságot, dicsőséget, hatalmat kértek volna, a fater meg valószínűleg beérte volna egy üveg pálinkával. Martin tudta, hogy ő sokkal jobb üzletet csinált. Jobbat? Holtbiztosat. Csak ki kell várnia a megfelelő pillanatot, aztán megtarthatja örökre.

Zsebretette az órát, és szapora léptekkel elindult a sinek között visszafelé. Mostmár volt uticélja: elindult megkeresni a boldogság pillanatát.

* * *

Martin egyszerű gyerek volt, de nem volt teljesen tökkelütött. Tisztában volt vele, hogy a boldogság relatív. Más és más helyzetekben más és más dolgok okozhatnak boldogságot. Csavargóként gyakran örült egy tál meleg ételnek, egy kényelmes, üres padnak a parkban, vagy egy fél kanna borocskának. Ilyenkor néha úgy érezte, ez maga a tökéletes üdvözülés és boldogság, de gyanította, hogy az életben léteznek ennél jobb dolgok is. El is határozta, hogy felfedezi ezeket.

Két napon belül eljutott Chicagoba. Teljesen természetesen a West Madison Street felé vette az irányt, itt tette meg az első lépéseket a felemelkedés útján. Mostmár nagyvárosi csavargó lett, igazi világfi! A boldogságot mostmár a napi rendszeres meleg étel jelentette, a biztos fekhely a hajléktalanszállón, és néha egy-egy igazi üveg muskotályos, irgalmas adakozók jóvoltából. Volt olyan nap, mikor Martin kísértésbe esett, talán most kéne megállítani az órát, de ilyenkor eszébe jutottak az irgalmas adakozók, akik csinos ruhákban jártak, volt jó állásuk, és szép autókat vezettek. Tisztességesek és jómódúak voltak. Számukra a boldogság is mást jelentett: drága éttermekben vacsoráztak, rugós matracon aludtak, és márkás viszkit ittak.

Martin tétován játszadozott a zsebórával, de végül eltette, és a kísértést sikeresen elűzte néhány további üveg borral. Majd aludni tért, eltökélve, hogy másnap munkát keres, tovább emelve ezzel saját boldogságszintjét.

Másnaposan ébredt, de az eltökéltsége mitsem változott, és még abban a hónapban sikerült egy állást megcsípnie egy építési vállalkozónál, egy rehabilitációs program keretében. Gyűlölte ugyan a robotot, de a fizetség jó volt, és így hamarosan kivehetett egy egyszobás kis lakást a külvárosban. Mostmár megengedhette magának, hogy tisztességes étkezdében egyen, vett egy kényelmes ágyat is, és szombat esténként ellátogathatott a sarki tarvernába.

A főnökei meg voltak vele elégedve, fizetésemelést kapott hamarosan. Elhatározta, hogy türelmesen összegyűjt egy kis pénzt, hogy vehessen egy használt autót. Ha autója lenne, randevúzhatna lányokkal is. Sok fickó tett így, és mind boldognak látszottak.

Tehát Martin szorgalmasan dolgozott, gyűlt a pénzecskéje, meglett az autó is, és hamarosan a lányok is meglettek. Mikor először történt meg az a dolog, Martin úgy érezte, tüstént meg kell állítania az órát. De eszébe jutott, mit mondtak az öregek. Volt például a Charlie, a darukezelo, ő mondogatta mindig: – Míg fiatal vagy, és bohó, ezekkel a libákkal jól el lehet szórakozni. De egy idő után akarsz majd valami jobbat. Egy nőt, aki csak a tied. Az ám az igazi!

Lehet az öregnek valami igazsága. Legalábbis Martin tartozott magának annyival, hogy utána járjon. Ha aztán mégse jön be a dolog, bármikor meggondolhatja magát.

De megérte megpróbálni. Persze csinos lányok nem teremnek minden bokorban (ha így lenne, minden férfi erdész lenne), így aztán majdnem hat hónap telt el, mire Martin megismerkedett Lillian Gillis-szel. Addigra Martint előléptették, mostmár az irodában dolgozott, elküldték esti iskolába is, könyvelést tanulni. Szépen emelkedett a bére, kényelmes irodai munkája lett.

Lillian-nel tényleg nagyszeru volt. És mikor a lány megemlítette, hogy szíveses hozzámenne, Martin majdnem bizonyos volt, hogy itt az idő megállítani az órát. Kivéve talán egy apróságot: nos, Lillian egy rendes lány volt, és azt mondta, várjanak azzal a dologgal az esküvőig. Na és természetesen Martin nem várhatta el Lilliantol, hogy feleségül menjen egy ágrólszakadt alakhoz, tehát szorgalmasan tovább dolgozott, hogy félre tudjon tenni egy kis tőkét.

Egy év ment el így, de Martin türelmes volt, mert biztosan tudta, hogy megéri. Ha kétségei támadtak, csak ránézett az órájára. De az órát soha nem mutatta meg senkinek se, még Lilliannek se. Mindenki drága karórát hordott, csak ő őrizgette ezt a bumfordi öreg vasutas zsebórát.

Martin mosolyogva nézte az óra felhúzóját. Csak egy tekerintés, és máris az övé a tökéletes és végtelen boldogság, valami, amirol a többi szerencsétlen flótásnak fogalma sem lehet. Örök boldogság piruló mátkájával.

De úgy tűnt, a boldog házasélet csak a kezdet. Boldogok voltak, de Lillian azt mondta, minden még sokkal szebb lenne, ha rendes környékre költöznének. Martin pedig tisztességes bútort akart, és egy szép autót végre.

Így hát tovább képezte magát esti tanfolyamokon és rengeteget dolgozott, hamarosan előléptették ismét, saját irodát is kapott. Fia született, és nagy boldogsággal figyelte ahogy járni és beszélni kezd, nyiladozik az értelme, ahogy a szeme előtt nagy legénnyé cseperedik.

Ezidő tájt a vállalat gyakran bízott rá kényes és fontos feladatokat, sokat utazott, és most már ő volt az, aki elegáns szállodákban vacsorázott, nagy lábon élt, és irgalmasan adakozott, persze a vállalat számlájára. Többször is kísértésbe esett, tán most kéne megállítani az időt, hiszen ez maga a tökéletes boldogság. De talán még jobb lenne, ha mégcsak dolgoznia sem kellene. Előbb-utóbb csak meg bírna csípni jó kis vállalati részvényeket, az osztalékból aztán élhetne boldogan.

Így is történt, de addig sok idonek kellett eltelnie. Martin fia idoközben középiskolás lett, és Martin most úgy érezte, alighanem elérkezett a legmegfelőbb pillanat. Igen ám, csakhogy Martin ekkor megismerkedett a csinos Sherry Westcott-tal, aki egyáltalán nem tartotta őt középkorúnak, gyérülő haja és növekvő pocakja ellenére. Sherry megtanította Martninnak, hogy lehet ügyesen álcázni egy kopaszodó fejtetőt, behúzva tartani egy kitágult bendőt, és még ezeken kívül sok olyasmit is megtanított neki, amirol Martin addig nem is tudta, hogy létezik. Martin annyira élvezte ezeket a leckéket, hogy végül tényleg elővette zsebórácskáját, és nekikészülődött, hogy most akkor visszatekeri végre a felhúzót.

Csak sajnos pont abban a pillanatban detektívek törték be szállodai szobájuk ajtaját, és az azt követő hosszan elhúzódó válóperben Martin egy pillanatra se érezte úgy, hogy az óra után kellene nyúlkálnia. Mire sikerült elválnia Lillian-tol, teljesen tönkrement, és már Sherry sem gondolta többé róla, hogy vonzó fiatalember lenne. De Martin megrázta magát, és visszament dolgozni, pénzt keresni. Ismét sokat dolgozott, ismét sokat keresett, de ezúttal már jóval hosszabb ideig tartott, míg nagy nehezen egyenesbe jött megint. Az évek elszálltak felette, a koktélpartik cicomás kisasszonyai már nemigen érdekelték, sot a koktélok se igazán, és nemcsak azért, mert az orvosa óvta ezektol.

De azért akadnak jócskán másféle gyönyörök is széles e világban, egy gazdag férfi számára sok örömöt tartogathat még az élet. Utazgatni például. De nem ám csavargó módjára lődörögni egyik állomástól a másikig. Martin repülőgépen és luxushajókon járta körbe a világot. Egy időre úgy tűnt, sikerült végre megtalálnia a boldogságát. Egy éjjel, mikor a Taj Mahal felett szikrázó Hold sugarai a kezében tartott zsebórán tükröződtek, Martin végre elérkezettnek látta az időt. Egyedül volt az éjszakában, senki nem zavarhatta.

Éppen ezért habozott. A pillanat fennséges volt ugyan, de ő egyedül volt. Lillian és a fia elhagyták rég, Sherry sem volt sehol, és hirtelen rádöbbent, hogy annyi sok éven át, míg a boldogság pillanatát kereste, nem volt ideje barátokat szerezni. Talán ha találna pár hasonló gondolkodású embert, rálelne a tökéletes boldogságra. Igen, ez lesz a megoldás. Hiszen mit ér a pénz, a hatalom, a szex, barátok nélkül.

Így hát, a hazafelé vezető hajóúton Martin megpróbált szóbaelegyedni a bárban jópofa emberekkel. Csakhogy ezek mind nála jóval fiatalabbak voltak, Martin nemigen találta meg a hangot velük. Ezek örökösen csak inni meg táncolni akartak, és Martin már nem volt olyan jó formában, hogy velük tartson. Pedig megpróbálta.

Talán ezért is érte az a kis baleset, egy nappal a San Francisco-i kikötés elott. – Apró kis baleset – mondta a hajóorvos, de azért szigorúan ágyba parancsolta Martint, és a kikötőbe mentőautót rendelt hozzá, hogy mihamarabb kórházi kezelést kaphasson.

A kórházban se a drága gyógyszerek, se a költséges mosolyok, se latin kifejezések nem tudták rászedni Martint. Öreg ember lett, beteg szívvel, mindenki úgy gondolta, hogy hamarosan meg fog halni.

Hohó, nem úgy van az ám! Hiszen a zsebórája még megvan! Martin akkor találta meg az órát a kabátzsebében, mikor suttyomban felöltözködött, hogy még hajnal elott kislisszoljon a kórházból. Nem kell meghalnia. Kicselezheti a halált egy egyszerű mozdulattal, de ezt szabad emberként, a tiszta égbolt alatt akarta megtenni.

Ez volt hát a boldogság igazi titka. Végre megértette. Még a barátság se ér annyit, mint a szabadság. Minden dolog közt a legjobb: megszabadulni végre barátoktól, családtól, testi örömöktől.

A csillagos égbolt alatt Martin lassan sétálgatott a töltés mellett. És eltöprengett, lám, újra itt találja magát, ahonnan sok-sok évvel ezelott elindult. De a gondolat jól esett, elég jól ahhoz, hogy örökre meghosszabbítsa. Csavargó volt mindig is, maradjon is örökké.

Elmosolyodott a gondolatra, de a mosoly vége grimaszba torzult, ahogy a fájdalom belehasított a mellkasába. A világ megpördült körülötte, s Martin lerogyott a töltés oldalába. Látni már alig látott, de még eszméleténél volt. Pontosan tudta, mi ez. Egy újabb roham, talán az utolsó. Lenne, ha hagyná. De azt már nem várja meg, hogy mi történik az utolsó roham után.

Elérkezett hát az utolsó esélye, hogy éljen az alkalommal, és kezébe vegye sorsát. Márpedig most megteszi. Míg mozdulni tud, senki se gátolhatja ebben. Zsebében kitapogatta az öreg ezüst zsebórát, majd előhúzta és ujjai közé vette a felhúzóját. Csak egy pár csavarintás, és megállíthatja a közeledő halált. Soha nem kell felszállnia a Pokolba Tartó Vonatra. Maradhat itt, örökre.

Örökre.

Martin most eszmélt csak rá a szó jelentésére. Itt maradni örökre? Nyomorult öregemberként, a töltés oldalában fekve tehetetlenül?

Hát nem. Ezt aztán nem. Martin hirtelen sírni szeretett volna, mert megértette, hogy egy életen keresztül próbált a saját eszén túljárni. És mostmár késő. Szemei lassan elhomályosulnak, és ez az egyre erosödő zakatolás a fülében…

Felismerte a hangot, meg se lepődött, mikor megpillantotta a töltésen a ködből előtűno vonatot. Azon se csodálkozott, hogy a vonat pont mellette állt meg, és azon se, mikor látta a kalauzt lekászálódni a szerelvényrol, ahogy annyi évvel ezelott.

A kalauz semmit se változott, még a vigyor is ugyanaz volt.

– Jó estét, Martin – mondta. – Beszállás.
– Tudom – suttogta Martin. – De segítened kell, nem tudok már járni. Talán már beszélni sem, ugye?
– Dehogynem – mondta a kalauz, – jól hallom, amit mondasz. És járni is tudsz. – Lehajolt Martinhoz, kezét a mellkasához érintette. Csak egy pillanatig tartott a jeges dermedtség, és Martin újra tudott járni. Fölállt, és követte a kalauzt a töltés lejtőjén, míg a vonathoz nem értek.
– Ide? – kérdezte Martin.
– Nem, következo vagon – mondta a kalauz. – Elvégre neked kijár az elso osztály, egész sikeres ember voltál. Megízleted a hatalmat, gazdagságot, tekintélyt. Megismerted a házasság és az apaság örömeit. Élvezhetted az evészet, ivászat és a kicsapongás minden gyönyörét.
– Rendben – sóhajtott Martin. – Gondolom, nem hibáztathatlak. Másfelől viszont, nem is a te érdemed. Mindenemért keményen megdolgoztam. Teljesen egyedül. Még az órádra se volt szükségem.
– Ugye, hogy nem? – kérdezte a kalauz mosolyogva. – Akkor tán lennél kedves visszaadni?
– Kell majd egy újabb baleknek?
– Mondjuk.
Volt valami a kalauz hangjában, amitol Martin hirtelen felpillantott. Megpróbált a kalauz szemébe nézni, de a tányérsapka ellenzője árnyékában nem látott semmit. Lepillantott tehát inkább az órára ismét, mintha attól várna választ.
– Árulj el nekem valamit – kérdezte halkan. – Ha visszaadom az órát, mit csinálsz vele?
– Kihajítom az árokba – válaszolta a kalauz. – Mi mást csinálnék vele – és kinyújtotta markát Martin felé.
– És ha valaki erre jár, megtalálja és felveszi? És véletlenül visszatekeri a felhúzót és megállítja az Időt?
– Senki nem csinálna ilyesmit – dünnyögte a kalauz -, még ha tudná az óra titkát, akkor se.
– Tehát az egész csak trükk volt? Ez nem más, csak egy ócska közönséges zsebóra?
– Ezt nem mondtam – suttogta a kalauz. – Csak azt mondtam, hogy soha, senki nem tekerte még vissza a felhúzót. Mind olyanok, mint te vagy, Martin. Előre tekintenek, várják a tökéletes boldogságot. A pillanatot, mely sose jön el.
A kalauz ismét kinyújtotta a kezét. Martin sóhajtott, és megrázta a fejét. – Tehát mégis becsaptál.
– Te csaptad be magad, Martin. És most fel kell szállnod a Pokolba Tartó Vonatra.

Föltuszkolta Martint az elottük álló vagon lépcsojén. Ahogy beléptek, a mozdonysíp éleset sikoltott, és a szerelvény meglódult. És ahogy Martin ott állt a ringatózó vagon folyosóján az utasokat bámulva, valahogy az egész olyan ismerősnek tűnt. Itt voltak mind: iszákosok és zsebmetszők, gazfickók és szélhámosok, szoknyapecérek és cemendék, lókötők és csirkefogók, együtt az egész díszes kompánia. Mind jól tudták, merre tartanak, de úgy látszott, pillanatnyilag egyiküket se érdekli különösebben. Jól mulattak, iszogattak, tréfálkozva adogatták körbe a borosflaskákat, hencegve adomázgattak, pont, ahogy azt a fater megénekelte abban az ősrégi dalban.

– Micsoda pompás társaság! – mondta Martin. – Sose láttam ilyen nagyszeru csapatot! És tényleg látszik rajtuk, hogy jól érzik magukat!
– Attól tartok – mondta a kalauz, – hogy nem lesznek ennyire vidámak, ha majd egyszer begördülünk a Legvégső Fűtoházba.
Harmadszorra is kinyújtotta a kezét: – Mielőtt leülsz, az órát vissza kell kérnem. Tudod, megállapodtunk.
– Megállapodtunk, igen – mosolygott Martin. – Megígértem, hogy felszállok a vonatodra, ha megállíthatom az időt, mikor megtalálom a boldogság pillanatát. Úgyhogy, ha megengeded, most elvégzek egy apró kis igazítást… – és Martin nagyon lassan elkezdte visszatekerni az óra felhúzóját.
– Nem! – hörögte a kalauz szinte fuldokolva – Neeeem! – de a felhúzó már pörgött visszafele, az óra rugója egyre lazult. – Tisztában vagy vele, mit műveltél?! – nyögte a kalauz. – Így sose fogjuk elérni a Fűtőházat! Így fogunk utazni, mindannyian, az idők végezetéig!
– Tudom – vigyorgott Martin – dehát az utazás az öröm, nem a megérkezés. Te tanítottál erre. És ez igazán nagyszerű útnak ígérkezik!
– Hát igen – nyögte a kalauz – jól kifogtál rajtam. Ha belegondolok, hogy ide bezárva utazzak az örökkévalóságig…
– Fel a fejjel! – felelte Martin. – Nem lesz az olyan rossz. Enni és innivalónk akad bőségesen, és hát végülis ezek a fickók itt mind a te fajtád.
– Dehát én vagyok itt a kalauz! Van fogalmad arról a végtelen munkáról, ami ezzel jár?
– Ne aggódj emiatt! – mondta Martin – Nézd, talán tudok rajtad segíteni. Ha mondjuk szereznél nekem is egy ilyen tányérsapkát, és az órát is megtarthatom…

És így is történt. Hetykén viselt sapkájában, és ezüst zsebórájával nincs boldogabb s büszkébb ember széles e világon, mint Martin, a Pokolba Tartó Vonat újdonsült fékezője.

Most és mindörökké.

One Response to “A Pokolba Tartó Vonat”

  1. ebből van egy 2002. XI. 26-os verzióm a gépemen, csak úgy mondom:)