Almok
byPersze, azok, almok, apro ketsegbeesesek, mind, “drotra az inda, oly mohon fonodsz ra almaidra”, megannyi miniatur agyverzes, nem tor a felszinre, nem lassitja a lepteidet, nem gyorsitja a kezed remegeset, de a felszin alatt hatnak, gyilkolnak, olnek, diffundalnak a mindennapok hezagaiba, a tizmasodpercnyi oszinte idoszakokat toltik ki – amikor onmagad vagy.
“Nem jon a szememre alom, minek is jonne?, hisz nem vagyok almos”, de azert, van ez a honvagy, ami csak azert paradox, mert ott tartok megint, hogy ittlenni meg felek, hazamenni mar felek. Gyokertelen ordogszeker, ah, aki vagyok, vagy inkabb egy mokkaskanalnyi gyalogkakukkszar rajta, belemrug a szel, arrebb lerak, mersekelt erovel ragaszkodom csak a talajhoz. Lavirozni lehetne, hogy Kelet fele vigyen, es tan meg is allapodhatnek egy lelegzetvetelnyi idore ismet a Karpatok ovezteben, de bazmeg, Also-Belatelep nem menne, nem lenne miert embernek lennem, hat hogyan, es akkor miert?
Nem kell ezzel torodnom meg, amiert egyreszt halas vagyok, masreszt nem jo, ha halogatasba fullad a pudingleptu elet, mert az is, mint az almok, lassan, de biztosan olnek. Nem kell nekem fogodzo ahhoz, hogy stabilan tapadjak, nem kell ima, igeret, annyi kell csak, hogy meggyozzem magam, hogy ott akarok lenni epp, ahol, es akkor vajok magamnak arkot, ahol bzitonsagban, de az otthonom most nem olyan szinu es izu, hogy oda lenne kedvem gyokeret verni ujra, ismet, ezredszerre.
Hetfo.
mi a baj alsóbélateleppel?
gyere haza.