Egyremegy

tegnap nem tudtam felvenni a telefont, mert tetűlassan kellett autópályán vezetnem, ami sokkal nehezebb, mint gyorsan menni, mert defektes lett az egyik kerék, de azzal a virsli-pótkerékkel csak nyolcvannal lehetett menni, és a disznószállítóktól, a teherautókig, meg az összes csónak- és vitorlásszállító , plussz az összes őskori retrócsotrogány leelőzött és lehet, hogy az útinformba is bemondták, hogy egy hülye mászik az autópályán, de nem tehettem róla, mert megigértem egy barátomnak, hogy meglátogatom, mivel tipikus városipatkány létére arra adta a fejét félighirtelen felindulásból,  hogy leköltözött a Balatonhoz,  egy kb ötszázlelkes kis faluba és nagyon várt, és ráadásul televolt a csomagtartó rönkfákkal, mert jó ötletnek tűnt levinni neki egy csomagtartónyi fát, úgyis mindig szabadtűzön süt, részben, mert szereti,  részben pedig mert még nincs bekötve neki a gáz, úgyhogy kicsit fura volt, hogy mikor hozzá kellett férni a pótkerékhez, először telepakoltam a benzinkutat fával, majd a kerékcsere után vissza, de nem baj, mert a barátom meg volt hatva, “marha” mondta nekem szeretettel és kezetcsókolt, de nem maradtam ott nála, mert csak, így aztán borozni ugyan nem tudtam vele, csak ültünk és dumáltunk az elvadult kert közepén, aztán mikor besötétedett,  csatlakoztam a vasárnap esti  felvándorláshoz, így cseppet sem volt feltűnő, hogy lassan megyek, mert nem is lehetett volna másképpen, a kb 45 perces út így majdnem két órásra sikerült, de közben Queen számokat énekeltem (magnós segédlettel) az elnéző kutyának és aztán Isten segedelmével 11-re hazaértünk. 

tompa fények

kéred

kérek

nehéz sóhaj

édes méreg

lassan méred

várlak téged

téged nézlek

húz a véred

szép kedvesem

kellesz, érzed

vágyban égek

érted

érted

hajad, bőröd

becézésed

szép nézésed

lelked, fényed

szép az inged

félek

féltlek

részeg vagyok

vagy tán részed

hát meglett végül, meg bizony, néhány hét csavargás után, a viharokban, esőkben, zimankókban, sok-sok kerületen keresztül, és átkelt a Dunán is, és mikor egy jótétlélek felébresztett a korareggeli telefonjával azzal, hogy mikor megyek a kutyámért, hát persze, rohantam :)

és elfoglalta a kosarát és a világon semmi baja, nagyon stramm kis jószág.

teljes létszámban vetjük bele magunkat a nyárba!

az jutott eszembe, hogy ideiglenes befogadásra (vagy hogyhívják) jelentkezem egy kutyáért, amelyiket  ma találtak, nem messze innen… 

 csak amíg meglesz a gazdája

hazaér, de nemám szépen behajt „igényessen, szépségessen”, ahová szokott, hanem ernyőt nyit, táskát, cekkert, pulcsit ragad, mert reggel még azt hitte, kell majd, foga közt a kulcscsomóval bekászálódik valahogy a kertbe, aztán a bejáratig, lerugdalja a lépcsőn tolongó sárga csigákat, amelyeket a lassan unalmas monszun serkentett ilyen magasságokba, aminek azért megvan az az előnye, hogy a fűmag, amit az ember (na jó, én) elszórt az esőzések hírére, rohamosan nő, kis szépséghibával ugyan, mert a viharok,  meg a pocsolyák  az egyenletes szétszóráson módosítottak annyit, hogy foltokban nő csak a kopasz helyeken, de a  gyors növekedés helyes  is, bár úgysem fogja utolérni a gazt, amit úgysem lehet levágni megfelelő hosszabbító hiányában. 

Szóval a cucc nagy része, és maga a kocsi is kint marad,  és kint marad Csodálatos Nalaya mai  megkésett  anyáknapi ünnepségén átadott remekműve is (nehogymár elázzon!), amelyből könnyek közt arról értesültem, hogy a három kívánsága közül az első, hogy legyen barátom, de az nem lesz nekem nehéz, mert ahogy írta, „szívemben is gyönyörű vagyok”, úgyhogy  csak erre fókuszálok erősen, miközben kenem a vacsorára kért lekváros kenyerét, amiről tudom jól, hogy annyira nem fitneszes (legalább rozskenyérre kenem), de Nalaya most árulta el az írásban (Írásban), hogy időnként a zsebpénzéből egészségtelen ételt is vesz direkt, mer az jó. Mondjuk, nincs sok zsebpénze, úgyhogy annyi belefér, és azt persze nem kötöm az orrára, hogy gyakran eszem én is kfc-ben, mert nekem meg az a jó.

Véletlenül gyakran odanézek, ahol a kutya szokott ülni, figyelmesen a jógazda pillantásával befogva a teret és a jelenlevőket,  nehogy lemaradjon valami fontos, rá is tartozó dologról, de, mivel majdnem mindenről azt gondolja, hogy rá is tartozik, így  megesik, hogy nem ér oda egyszerre két helyre. Ahol ülni szokott, nem ül senki, de nem is várható ez el tőle, tekintettel arra, hogy elveszett, és én DIREKT nem gondolok arra, hogy utálja az esőt és félhet és éhes lehet, és nem is igen érti, hogy hogy a fenébe került oda, ahol van. Nem tudom, hol van. ARRA gondolok, hogy bármikor megszólalhat a telefonom, hogy megtalálták, arra gondolok, hogy Nalayának fel kellene próbálni azt a bermudát, amit vettem neki, mert ha nem jó, holnap kicserélem, az egészségtelen ételekre, és megint arra, hogy milyen vagyok a szívemben, aztán arra, hogy a képet, amit találtam, kicsinyíteni kellene, mert így, ahogy van, nem fogadja el az a kutyakeresőkereső fórum, de kicsinyíteni nem tudok kilobyte-okat (jó, nem vágok fel, nagyítani se tudnék.  egyátalán van olyanra szükség bármikor is?), úgyhogy felhívok két barátnőt, de amit tanácsolnak, nem működik, és felhívok egy régi barátot, aki annyira régi, hogy már őszül is, de valamiért kiakad, ha ezt szóvá teszem, pedig szerintem nincs semmi abban, ha szóvá teszem, hiszen ő volt az első, akivel a lépcsőházban úgy csókolóztam, hogy csak na, és ez azért megalapoz némi bizalmaskodást. Tudom ám, hogy nem haragszik komolyan (nem szoktak), csak úgy csinál, de persze segít és megoldja, mert sokmindent tudok egyedül, de azért bőven nem mindent.

Például egészen magamtól viszem holnap műszaki vizsgára a kocsit, mert – mit ad isten –  holnap jár le, és már a múltkor is majdnem megbüntetett a rendőr, mikor megállított és már hónapokkal azelőtt lejárt, de aztán megkérdezte, mi vagyok, mivel foglalkozom, és mégse büntetett meg, ami  nem a kivételezés miatt volt, hanem azért, mert az egyik ott jelenlevő szerint nem tudta, mi az a titulus, amit mondtam neki, ami nem a rendőr hibája, mert senki nem szokta tudni, épp ezért vagy nem is mondom meg, csak ha nagyon muszáj, vagy úgy válaszolok, hogy rögtön körülírom, amitől persze mégfurább lesz, és csak néznek rám, hogy mivan.  

milyen késő lett…milyen csönd van… és milyen éhes lettem…

kenek magamnak is lekváros kenyeret. tudom, hízlal, de végül is az a lényeg, hogy a szívemben milyen vagyok, nem?

úgy alakult az élet, hogy hirtelenül kellett venni egy hörcsögketrecet.

Nem sokat morfondíroztam, csak kétféle volt, egy kisebb és egy nagyobb (értelemszerűen).  A nagyobb drágább volt. Mivel az eladó tájékoztatott arról, hogy a kisebbik tulajdonképpen nem jó, mert alig fér el a vackaival az állat, és különben is majdhogynem kínzás abban tartani, megkérdeztem, hogy akkor miért árulják. Mondta, hogy persze, rövid időre,  szállítani jó.  Azt nem kérdeztem meg, hogy ki vesz  kifejezetten a hörcsögszállításra ketrecet, mert nem vagyok egy kekec.  Úgyhogy kiválasztottam a nagyobbikat, mert  állatkínzó se vagyok.

A pénztárnál pedig megkérdeztem, hogy nem adnak-e valami anyáknapi árengedményt. Hát szeretne? – kérdezte az eladó selymán.

- Ha választani lehet, akkor persze! – mondtam, és erre a kisketrec áráért odaadta a nagyot.

- De aranyos! – mondtam  neki széles mosollyal és valósággal meg voltam dicsőülve, hogy ilyen történhet velem. Úgy látszik, teljesen elveszett se vagyok.

Ez két dolog miatt volt jó. Egyrészt mert folyton kiszökött az akváriumból, (nem az eladó, a hörcsög), és mindig keresni kellett és nem mindig találtuk, és folyton féltünk, hogy baja esik, mert olyan nagyon pici (törpehörcsög).  Mondtam is a kutyának, ami (aki) valójában nem az enyém, hogy nna, van itt valami, ami még nála is problémásabb. (Ez persze nem igaz, mert például  most se a hörcsög ugat magából kikelve féltíz magasságában, mert hallja a többi kutyát).

Úgyhogy ebből a ketrecből aztán nem tudja magát szabadlábra helyezni, és mégis elég helye van (gondolom én), hogy ellegyen.

Másodszor pedig azért volt jó, mert Cinna (is) azt mondta, hogy túlságosan zárkózott és távolságtartó vagyok és látszik rajtam, hogy nem érdemes hozzám közeledni.  Tiltakoztam persze, de mondta, hogy vegyek szoknyát, meg vegyem ki a befőttesgumit a hajamból.  Ami tiszta hülyeség, mert a képem szoknyában is pont olyan távolságtartó tudna lenni, ha az volna, és az nem is befőttesgumi volt, hanem egy szép ronda krumplifőzelék-színű vastag gumiszallag (szalag?), amivel a vastag iratkötegeket szokták összegumizni. De mikor találkoztunk egyik nap, nem volt a kezem ügyében más, és jó ötletne tűnt azt tenni a hajamba.

Szóval tiltakoztam, mikor mondta ezt a zárkózottságot, és úgy gondoltam, hogy nincs igaza. De mikor tegnap reggel (a hajnali szigetkör után) autókáztunk haza a kutyával (mer azt csak akkor lehet szabadjára engedni, ha közel s távol ember, állat nincs  a láthatáron, úgyhogy ha elengedem, akkor valósággal olyan vagyok, mint egy bagoly, aminek körbeforog a feje) , az egyik piros lámpánál egy autó állt mellénk.

Ez, mondjuk, gyakran megtörténik piros lámpánál, de most a vezető fiatalember (mostanában a negyvesnesek fiatalemberek :) ) egyszerűen rám és a kutyára mosolygott kedvesen. A kutya tényleg mosolyognivaló volt, mert nagyon helyes kinézete van (ha nem őrjöng), de  én, valahogy úgy éreztem magam, mint egy szégyenlős süldőlány,  zavarbajöttem,  elkaptam a pillantásom és nem is néztem vissza rá.

Azt hiszem, történt pár hasonló eset, csak nem tudatosult. Eszembejutott Cinna. 

Elővettem a szoknyáimat.

egyszer nagyon meg fogok döbbenni, mikor rájövök, hogy nem szeretem már…

Fura lesz, mert mert már olyan nagyon régen szeretem, odaadó, fogvacogtatós, hideglelős, feltétlen nagy szerelemmel. És mielőtt ő lett volna nekem, akkor is rá vártam, egész életemben, kislánykorom óta, amikor elképzeltem, hogy milyen lesz az, AKI.

ÉS mióta nincs sem tudom nem szeretni, igaz, az elmúlt évben csitulni látszott a fájdalom, és a megtévesztésig hasonlítok egy szuverén nőhöz, akinek nem szakad meg a szíve minden rohadt évfordulón, pedig abból sok van, évfordulója ennek, meg annak, meg amannak, és érdekes módon (najó, nem annyira érdekes, csak kicsit) ezeket a napokat ő mindig számontartotta, jobban, mint én, pedig –  azt mondják, – ez nem jellemző a pasikra.

És akkor majd nem fog érdekelni egy véletlenül előugró (véletlenül… aha…) fénykép a két nappal ezelőtti szilveszteréről, amin, ha nem is mosolyog, de hülyén nyitva van a szája, mintha énekelne.

Azt mondta kurvázni jár, meg  jógázni (ez a két sport eléggé kiegészítheti  egymást), meg dolgozni próbál, mint egy megszállott, és felesleges változtatásokat eszközöl, csak hogy teljen az élet, és fogyjon az emlékezésre fordítható idő, hogy kibírja, hogy “lemondott rólam”, hogy élni tudjon az egyébként “nagyon jól működő” házasságában.

De lehet, hogy mégsem fogok megdöbbenni.

Lehet, hogy úgy lesz, hogy csak nézek majd bután, mikor látogatás hiányában megszűnik (végre) az a postafiók, ahol kb ötezer ide-oda levél pihen, amelyekből süt a bizalom, a vidámság, a szerelem (és a szex is süt, persze), az aggodalom, figyelem, és hát, ahogy mondtam már, az a feltétel-nélküliség. És hát ezek az írások nem helyettesítői, hanem lenyomatai voltak a mindennapoknak, amikor “az ember mindig úgy ébredt, mintha ünnepnap lenne”.

Majd megvonom a vállam  de azér sajnálom majd, hogy nem mentettem le valahová ezeket az enyészet elől. Azt  a nyúlcipőt pedig, amit ma is felhúztam annál a fickónál, aki ebédet csinált, gyertyát gyújtott és kedves volt velem, szögre akasztom.

Majd.

hogy szereti a hangom klímáját (!), jókedve lesz tőle.

És főzni akar nekem…

kaptam egy puha mézeskalács receptet, ami rögtön ehetős, nem kell várni, míg kinő az ember szakálla, na, azt holnap elkezdem megcsinálni, ugyanis kétnapos az ügy.

Pillanatnyilag az a legnagyobb kihívás, hogy saját kezűleg eszkábáljak egy macit ajándékba. Nem lesz baj, ha nem egyforma a keze (mancsa), lehet csálé a füle, lényeg, hogy én csináljam és világon még egy ugyanolyan ne legyen. (Na, mondjuk, ha azt az egyet sikerülne, nem is lenne esély egy ugyanolyan másikra még nekem sem, kivéve, ha szakmányban kezdeném gyártani a macikat, akkor lehet, hogy hasonlítanánk egy idő után egymásra, de ez a prototípus lenne akkor is).

honnan került elő ide most ez a sötétzöld, bordás, térdigérő, meleg zokni, amit egyszercsak kihúztam a szekrényből, de megörültem neki és azonmód használatba vettem, igaz, hogy valószínűleg van vagy negyvenhármas, de legalább teljesen elférek benne, mint ahogy gyerekkoromban a Gőgös Gúnár Gedeonban volt az a kesztyűmese, hogy ki mindenki lakott benne, és úúúúgy irígykedtem, és szerettem volna szarvasbogár, vagy legalább az öreg, rövidlátó hangya lenni, hogy én is ott lakhassak olyan egyszerű örömökkel, mint amilyenek az ottlakóknak adattak.

Mondjuk, ez a zokni nemnagyon hasonlít arra kesztyűre, de abban mégis, hogy otthonos, az egyszerű örömöket meg megtalálom a zoknin kívül, abban ugyanis jó vagyok tisztára, márhogy örömöket találjak különböző helyeken, különböző forrásokból.

Egy barátom pár napja azt mondta, hogy ő akkor kínlódik ilyen száraz, fojtogató köhögéssel, mint amilyennel én már hetek óta, amikor meg akar szabadulni valamitől, amitől egyelőre nem tud… majd jelentőségteljesen hallgatott, én pedig bizonygattam, hogy nálam a száraz, fojtogató köhögés, csak száraz, fojtogató köhögés, és csak azt jelenti, hogy  hogy még nem szakadt fel.

“Aztán valami mégis megborzongatott” … de nem, már megszabadultam, már-már. Amitől akartam, és attól is, amitől sokáig nem tudtam. Illetve… Azért biztonság kedvéért lándzsás útifű szirupokat vettem magamhoz és mézeket, és mandarinokat nagy tételben.

Sokan segítenek nekem. Jók velem, akik körülöttem vannak. Ennél többet… lehet kívánni?

Persze. De most nem erről van szó.

Időnként csinálok egy gondolati próbát. Hogy az apám, ha látna fönről, mit szólna az életemhez. És voltak időszakok, amikor úgy gondoltam, rendben vagyok, és mégis éreztem, hogy most összeráncolja a homlokát és dühös rám. Mert “rosszul” élek.

Most levágattam a hajam viszonylag rövidre. Mindenkinek tetszik. Apámnak is.