Egyremegy

Egyszercsak x év után őrültrégi fickó felhív, nemtudjahogyan eszébejutottam, találkozzunk, mondom jó, megbeszéljük, majd nem akarja egy órán keresztül letenni. Beszél és nevet és engem újra elfog az az érzés, mikor együtt futottunk néhányt kört egyetemista koromban, mikor igazából mindketten aktuális szívfájdalmában vígasztaltuk a másikat. Egy olyan pasi, aki számottevő hatást gyakorolt a gondolkodásomra, és most megint süldőlánynak éreztem magam. Mondom neki, úgy a negyvenedik perc környékén, hogy azt sajnálom, hogy nem mentem vele annak idején Prágába, mikor mondta, hogy menjünk. Úgy gondoltam, hogy abban a helyzetben, amiben voltam, nem tehetem meg, hogy elruccanok vele oda, de persze később világosan láttam, hogy dehogynem tehettem volna.

Erre azt mondja, hát akkor menjünk most. Bármikor.

Erre a legelső gondolatom az volt, hogy nem mehetek. A második pedig az, hogy dehogynem.

Úgyhogy azt mondtam, jó.

A legelső, presszóba beülős találkozásunkkor tizensok évvel azelőtt azzal indítottam, hogy leestem a puffról, mert szétesett. Csinosan a fenekemre estem és odébbgurultam. Arcizma se rándult, mikor felsegített. Azt mondta, lépten-nyomon történnek ilyenek.

egy picinkét nyugtalanít az a hír, hogy hétfőn felfedezték, hogy kedden egy kisbolygó érkezik a Földre… no nem nagyon tesz idegessé, csak úgy mélázósan elgondolkodtat…

éjjel, mikor nagyon szomorú voltam, kinéztem az ablakon és épp a ház előtt ment el nagyon lassan a kocsijával…

máskor meg, elől locsoltam, mikor jött…

de sokszor jött, mikor épp nem láttam is…

azóta nem bírok az előkertben szöszmötölni úgy, hogy ha  egy autó hangját hallom, ahogy lassan közeledik, ne kapjam oda a fejem… hátha

de nem.

úgy sütöttem a kenyeret, hogy a víz egy része helyett tejet, a fehér lisz egy része helyett zabpelyhet, rozslisztet és darabos diót tettem bele. A héja ropogós, a belseje finom, félek, hogy reggelre nem marad.

lazán… nem erőlködni, nem siettetni semmit. A lábadozásnak legalább annyi idő kell, mint amennyit a nyavalya elvitt. Akadályfutásra nem nevezek be. Kényelmes bandukolás, ide-oda bámészkodás, csupa olyat teszek, amit szeretek és önző módon másoknak örömet okozok. Ha tudok. Ha nem tudok, hát nem. Virágcserép-állapot. Várakozó.

Megint énekelek a zuhany alatt.

Az a baj a “túl szép, hogy igaz legyen” dolgokkal, hogy általában kiderül róluk, hogy tényleg nem igazak. Vagy nem olyan szépek. Én is jártam már így, épp ezen a fronton… :(

Jövő héten, vagy az utána következő héten veszek két kisebb súlyzót. Alig várom már, hogy elkezdjek erősíteni kicsit. Persze nem úgy durrbele, csak olyan kényelmesen, de már vágyom arra az érzésre, hogy néhány napi “edzés” után hiányozzon a mozgás.

Megnyugodtam. Jól vagyok. Elmémet most már a súlyzók irányába tudom fordítani.

(A sok közül) az egyik kedvenc részem az, hogy W azt mondja, rongyokat kell szerezni, hogy gondosan betömhessék hálószobája minden hasadékát.

Az irgalmasság által okozott tragédiák láthatatlanok szoktak maradni. Halálos ágyon való megbánás kategória.

Volt apámnak egy rénszarvasgyapjú pulóvere, kékesszürke, bordás, szúrós. Kamaszkoromban gyakran elcsakliztam tőle és hordtam. Persze nagy volt rám. Aztán öcsém is hordta, aki akkora darab lett, mint apám volt.

Nem tudom, hová lett. A pulóver.

Ma megírtam fontos hivatalos leveleket és elvarrtam néhány elvarratlan szálat. Jót tesz az. Utálom a befejezetlen dolgokat, a ki nem beszélt sérelmeket, a nem tisztázott félreértéseket.

Krumplis tésztát csináltam vacsorára.

meg tudok hozni kínos döntéseket, és elbírom a következményeit, amióta én határozom el, hogy a tetőt csináltassam-e meg először, vagy a szigetelést, amióta nem zavar, hogy a kicsi a keblem, amióta merek tájékozatlan lenni és merek nyitni ismeretlenek felé, amióta önbizalommal tudom vetni magam az ismeretlenbe és bolondságokba, mióta nem akarom megjátszani a komoly-és-megállapodott embert, azóta érzem, hogy felnőtt vagyok.

És ez k.jó érzés!

is mondta Zorba…?

Valami ilyesmi volt:

“Táncolni kell uram! A zene meg majd megjön valahonnan!”