Egyremegy

és akkor jön, feltartóztathatatlanul közeledik, és már érzed a tarkódon a leheletét. vajon hideg vagy meleg? sose tudod. és akkor becsukod a szemed és befogod a füled és legszívesebben kitátanád a szád és kiabálnál, h segítség. de nem kiabálsz, már jó ideje nem. és szúr és szorít, és bármit, csak ezt ne. tudod.
tudom.
és aztán elmegy egy időre, de a leheletének emléke ott marad a tarkódon, mint egy stigma. és tudod, h vissza fog jönni.
igen.
és akkor próbáld meg.
nem.
hidd el, érdekes lesz.
érdekes…
tudom, nem ez a szó jutna róla eszedbe. de ha már úgyis ott vagy, benne, ami mindennél rettenetesebb, akkor legyél benne teljesen. először is nyisd ki a szemed. és érezd át.
de fáj.
ez a lényege. talán azért fáj a tüdőd, az összes fogad, a mellkasod és minden csepp véred, mert nem engeded fájni a lelked. próbáld ki.
de félek.
naná. az hozzá tartozik. az egyik első dolog, amit megtanulunk, h féljünk a fájdalomtól. viszont fájdalom nélkül nincs semmi olyan se, amiért érdemes élni. talán azt hiszed, választhatsz a biztonság és a kockázat között.
talán igazad van.
de mivel nem tudod, hogyan kell köztük választani,  ez végül is mindegy.

helyett
mikor jöttem haza vonattal, egyedül, még szinte gyerek voltam, nem is szinte, hanem tényleg, és összeismerkedtem a vonaton azzal a jófej fiatal anyukával meg a kislányával (2), aki pont olyan anyuka volt, amilyen én is szerettem volna lenni akkor, mert akkor még pontosan tudtam, h milyen szeretnék lenni és mikor mit szeretnék csinálni majd és hogyan kell élni, de mire eljött a mikor ideje, már nem tudtam sajnos. 
viszont már akkor is olyan voltam, mint azóta is, h elmeséltem neki, a vadidegennek, h miért is megyek haza pont most, hát azért, mert találkozom vele, akit ott ismertem meg pár napja (és ő lesz az, aki majd egy év múlva elveszi a szüzességemet — ezt nem mondtam), és fecsegtem összevissza, mert boldog voltam, mégiscsak az első fiúm (najó, a második, de vele csak csókolóztunk, és különben is elhagyott, igaz, ez a szóbanforgó is el fog, és talán ott döntötte el végleg az a szerencsétlen kötődésképtelen tudatalattim, h ezentúl én akarom elhagyni az összes többit, de hol volt ez még akkor), és várni fog az állomáson!
és mi lesz, ha nem vár, kérdezte a jófej anyuka, akinek a kislányáról nem látják, h lány, panaszolta (holott egyértelműen látszott rajta), és aki most már felnőtt nő, ami annyira furcsa, h el se tudom képzelni.
hát ez nem jutott eszembe, mondtam, és tényleg nem jutott, és most az kívánkozna ide, h mert ugye akkor még naiv és ártatlan voltam és még nem tört meg az élet, de az az igazság, h nem hiszem, h most megfordulna a fejemben ez a lehetőség, h esetleg nem is lesz ott és akkor sohatöbbet nem látom, mert hiszen nem is tudok róla semmit, csak a nevét meg a szeme színét meg h milyen érzés a kezében a kezem.

és mindez csak azért jutott eszembe, mert pontosan holnap lesz 25 éve, h megismerkedtünk.
és ez meg azért érdekes, mert asszem, ezen kívül egy ilyen dátumra se emlékszem, mert igazság szerint egyáltalán nem sok dátumra emlékszem a születési időmön kívül (miközben meg egy csomó számot tudok kívülről), mert nem vagyok egy ilyen ma 3 és fél hónapja ettünk először együtt lazacot az ágyban számontartós típus.

közben eszembe jutott, h vsz inkább júliusban volt, július 25. mindegy.

egyszercsak (pl tegnap a trolin, azaz ok nélkül, ez a lényege) elkap az a semmihez sem hasonlítható, kitörő életöröm, és akkor az az érzésem, ilyen lehet a fűnek, amikor nő.
be vagyok illeszkedve és tagozódva, ezért már nem rázom a kezem magam előtt ilyenkor, mint gyerekkoromban, amikor ki kellett valahogy fejezni azt a hatalmas örömet, ami cikázik a testemben szerteszét, mert teszemazt, olyan szépen ugrándoznak a porszemek a napfényben. szóval ezt már nem csinálom, mert kacsa felnőtt vagyok. de attól még majd szétpattanok, szétfeszülök, buzog bennem az endorfin pardon a klorofill (nő és apad, ahogy a költő mondta, amíg élt), sőt valóban szétpattanok, mert nem vagyok hangember (hang/a/fű? bocs), és az a zöld harsogás, na az lehet ilyen.
(jóllehet, tudom, h ennek a harsogásnak a párja az a szintén semmihez sem hasonlítható, csontig hatoló, megbénító kilátástalanság, amire a természetből nem tudok példát elképzelni.)
dehát fel vagyok nőve, tehát azt is tudom, h fény és árnyék (kétség és remény), nappal és éjjel, mánia és depresszió, ez a világ rendje. már a kétpólusúé, de nekem egyelőre csak ilyen van. 
idézem magamnak magam, h nem kell normálisnak lenni, elég normálisnak látszani, de közben elvesztettem a fonal(am)at (vicceseknek: elgurult a gyógyszerem), h tkp mi is az a normális?
aki mélyebbre fojt? akinek pszichés a szomatikája?
a látszatnormális meg az, aki megtévesztően hasonlít egy ilyenre, de titokban, ha senki se látja, vérfarkas? (nem pedig hús-. bocs.)
aki viszont semennyire se fojt, na azt nem irigylem, mert az nem tud úgy csinálni, mintha kacsa lenne, hiába igyekszik (ha igyekszik) hápogni.
viszont mindig is irigyeltem a filmbolondokat (nem olyan, hanem olyan), akik megtehetik, h miután egyórás megfeszített odafigyeléssel (h hová, az persze jó kérdés), aminek jele ezekben a nem túl bonyolult jelrendszerekben az összeráncolt szemöldök és homlok az ostoba tekintet felett, kihúz belőlük az erre kiképzett eü. szakszemélyzet 3 (értelmetlen) szót, az illető közli, h elfáradt, és szépen visszafekhet.
kurvára elfáradtam és mégse fekhetek vissza.

nem fogok többé álomvilágban élni!
vagyis de. dehogynem. nem is tudnék másban. sőt mi több, nem is akarok.
különben is, ki merné állítani, h az álmok kevésbé valóságosak, mint amennyire a valóság álmos?!
viszont! csak az enyém lesz. nem engedek be többé senkit.
nincsittsemmilátnivaló, netolakodjanakkérem (álmodjonmagának, mitképzel).
(márpersze kivéve azt az esetet, ha már eleve ott van. benne. bennem.
kérdés (költői!), van-e ott valaki rajtam kívül egyáltalán.)

hókristályok a tüdőmben, sókristályok a bőröm alatt, és egy kurva nagy jégszilánk a szívemben.
- óvatosan vegyen levegőt, akkor kevésbé fáj.
- és ha én egyáltalán nem akarok?
*
- mit szeretnél legjobban, kicsikém?
- egy világkörüli utat. egy nagy házat sok virággal.
azt, hogy este legyen, lefeküdjek, valaki átöleljen hátulról, lassan elaludjunk, és egészen biztos legyen, h sohatöbbet nem ébredek fel.
*
- tudja, nálunk nem divat szenvedni. se feltűnősködni. mi csendben, elegánsan vérzünk el, kizárólag befelé, kínosan ügyelve, nehogy összepiszkoljuk a kárpitot.
*
- milyen szép a bőröd a sok alvástól!
- vajon ha a kómásoknak nem lennének felfekvéseik, jelentkezhetnének testápoló-reklámbőrnek?
*
- nézd, lélegzik a függöny!
- szegény.

a körömágyápoló zsíros foltot hagy a személyiség fejlődésén

közelebbről meg nem nevezett rokonsági fokú családtagommal együtt megyünk szavazni.
azzal a feltétellel, h kizárólag a s(z)avazófülkében adunk hangot politikai meggyőződésünknek, konkrétan ő nem lenget árpádsávos zászlót az utcán, én meg nem kiabálok hangosan, h takarodjon minden büdös náci/kommunista/liberális, valamint (pártállástól függetlenül) minden tehetségtelen/ostoba/tisztességtelen fasz- (és pina-) kalap a helyére.
csatlakozhatna még hozzánk 1 párttitkár, 1 bankár, 1 földbirtokos, 1 szegényparaszt, 1 bevándorló, 1 kivándorló, 1 gyártulajdonos, 1 munkás (v inkább munkanélküli), 1 sokgyerekes, 1 karrieristaszingli, 1 tábornok, 1 békeharcos, 1 fekete, 1 sárga, 1 vörös meg aki még akar.
a résztvevők biztonságáról pedig az (elöl haladó) vadakat terelő juhász gondoskodna.

mert nem muszáj ám, h az legyen, hogy (a fent említettel szólva):
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

zöld színű papagáj garázdálkodik a városligetben!
különös ismertetőjele, h nagyon hangos (a szerk. megj.: és harap).
nem kell befogni (nem is lehet, hehe; vadállat), de ha valaki látja, és esetleg le is fényképezné, akkor már el is küldhetné a fotót nekem igazán.
(addig is, amíg meg nem látogatom, és le nem üvöltöm a fejét a kedves ferikének, aki lassan másfél éve helyezte szabadlábra magát.
amennyiben nem ő, az se baj, mert amúgyse látok messzire, úh minden ligetizöldpapagáj készülhet!)

így jó sok szv (már angolul is tudom; a franciával meg a spanyollal azért még várok), (szilva)pálinka és cigaretta után (vö. szemmaró füstön szárítottam), úgy érzem, le tudom tenni.
a követel(ődz)éseimet. és vele együtt a rimánkodást, a sértődést, a hisztit és az ökölrázást. na meg a bosszút.
sőt mi több, (halkan) néha azt is ki tudom már mondani, h köszönöm.
vö. úgy segített, hogy nem segíthetett
felnőtt vagy(ok?). ilyen az?
vö. a villamos is aluszik és ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
mikor elfárad bennem a fájdalom, elalszik, mint a gyermek s én is véle?
és ahány igazság, annyi szeretet?
/úgy van velem, h itt hagyott magamra?

mert az még hagyján, h két napja megint folyamatosan a szomorú vasárnapot hallgatom 30 féle verzióban (ezúton is köszönet a forrásnak;  régebben a kedvencem a björkös volt), de h ráadásul most meg egyszercsak elkezdtem megtanulni, ráadásul nem szándékoltan,  sőtráadásul pont németül, és azon kapom magam, h a fekete rövid rucimban (+ fekete csipkeharisnya + fekete martens) félhangosan éneklem az utcán munkába menet, h Trauriger Sonntag, azért az már nem túlzás egy kicsit?!
(és amikor oda érek, h Zigarrrrrrrrettenrauch, akkor meg ráadásul muszáj rágyújtanom.)

Trauriger Sonntag dein Abend ist nicht mehr weit!
Mit schwarzen Schatten teil ich meine Einsamkeit.
Schliess ich die Augen so seh ich sie hundertfach.
Ich kann nicht schlafen und sie werden nie mehr wach.

Ich seh gestalten ziehn im Zigarettenrauch,
lass mich nicht hier, sag den Engeln ich komme auch!
Trauriger Sonntag.
usw