az archívumból, folyt.

by

„Talán mégse a költözés volt. Hanem hogy rájöttem, hogy ezentúl örökké egyedül maradok. Hogy bennem van a fal, a héttorony, hogy maga volt benne az utolsó tégla, már bennem, hiszen magának mit számított; hogy végtelenül egyedül vagyok és maradok is, ráadásul ez az ún. NORMÁLIS, az emberek így élnek, egymás mellett, és mégis külön, de én nem bírok így és nem is tudok,  és elegem van már az egészből, kötelességtudatból élni, pardon, vegetálni, nevetséges, begyógyszerezve tántorogni, fúj, közben meg ezt se tudnám leírni tisztán, és amúgyis mit kínlódjak tisztán, amikor nincs más, csak a rohadt konfliktuskerülés és kötelességtudat.
Ma anyámat felhívtam, hogy nem megyek ki elé szerdán, azaz nem találkozunk, felhívta a figyelmemet, hogy ne igyak és ne nyugtatózzak. Mikor mondtam, hogy nem ismeri azt a helyzetet, amiben vagyok, akkor megtudhattam tőle, hogy ez nem megoldás, szembe kell nézni, blablabla. Ugye milyen igaza van? Maga is tudja, hogy nem megoldás. És még hányan tudják! És én is milyen sokáig tudtam!
Az élet nem ez! Nem a napok óta mosdatlanul fekvés, nem a tántorgás, nem, nem. Az élet a gyapjúpulóver, az alapozó, a szemfesték, a munkálkodás, a család, az idő kereke, az alázat, a kötelesség, a frissen porszívózott szőnyeg. Az őrülteket csak messziről nézzük, hátha cseppfertőzéssel is, á, abbahagyom, úgyse fogja fel, és ez a maga nagy szerencséje, különben a rács nem ezen az oldalán lenne. Ugye sohase fog megérteni? Ugye jobb is?
Jut eszembe, ha nem megyek szerdán, akkor nem tudok. Mármint járni.
Dolgozni meg pláne.
Képzelje, egy és fél napja nem vettem be az olwexyát, semennyit, és csak tegnap este kezdődtek az áramütések. És, és… sikerült kakálnom! Úgy terveztem, akkor veszem be, ha már nagyon kellemetlen, és most már kezdődnek is az áramütések, de éjjel úgyse érzem.
Ja meg amúgyis tele vagyok frontinnal. És egy kis vodka. Ez nyilván látható az írásképemen is.
Rettenetesen rossz illúziótlanul, egyedül maradni.
Így nincs értelme semminek. Nem tudok úgy élni, ha ne csimpaszkodnék vkibe, így viszont nem érdemes.
És ezt maga mindig is tudta. Gondolom.
Nem akarok szupportálást, megértő hallgatást, ezért minek menjek bárhová is, minek terheljem magát, az a kevés jó, amit el tudok magamról mondani, legalább az, hogy soha senkinek se akartam szándékosan ártani. Úgy emlékszem.
Másra meg nem vagyok képes, maga is tudja.
Egyetlenegy, csak egyetlenegy dolog lenne, amiért érdemes lenne élnem. Nem, nem vagyok kötelességtudó, már nem érdekel a munkám, a kávéba mártogatott keksz reggelenként, ugyanmár. Minden csak időhúzás, hogy menjen, hogy legyen minden nappal egyre kevesebb.
Mondja meg, mi jobb lehet a puha paplan alatt egy másik, tiszta világban lenni? Elindulni mocskos ruhában nagy nehezen, becsöngetni egy nyitott ajtón, nézegetni magát, a jól szituált, normális ember mintaképét, aki részvéttel hallgat, majd letelt az időnk, sajnos az enyém még nem, és hazajönni bőgve az utcán? Tényleg ez a jobb? Ekkora hatalmas eredménnyel 8 év után?
Még egyszer: maga mindent megtett. Tényleg. Semmi szemrehányást nem akartam írni.
Nem maga tehet arról, hogy bevettem az igazságszérumot és nincs remény.”

 

Kelt: 2016. nov. 8., 20:04

Comments are closed.