az archívumból

by

„…Amikor ott állt a drága pulóverében, az egész konszolidált életével a háta mögött, meg mindennel, amiért megdolgozott és megszerzett, és ami nekem nincs és nem is lesz soha, a magabiztos mosolyával, és azt mondta társalgási tónusban, hogy az orvoslásban nincs eredménykötelem, én pedig ott ültem mosdatlanul, 3 féle pszichiátriai gyógyszert szedve, amit nem merek abbahagyni, holott annyira szeretnék, szorongva a jelenben és rettegve a jövőtől, akkor ez nekem, mondom, nekem!, azt jelentette és jelenti most is, hogy az, hogy a beteg jobban legyen, netalán életben maradjon, nem része a protokollnak. Vannak ezek a gyógyszerek, a próbálgatás, a kísérlet, a ‘hatásmechanizmusa nem ismert’, és van a beszélgetés, pardon, a hallgatás, és aztán mindez vagy ér valamit, vagy nem, és mindez természetes, hiszen semelyik orvos se arra esküszik fel, hogy meggyógyítja a beteget, hát jól is néznénk ki, az egy másik pozíció.
Viszont mindenképpen ott van vele, és holding, és elfogadja, és ‘ez sokszor többet ér, mint maga a terápia tartalma’, és akkor az jutott eszembe, hogy basszameg, ugyanúgy függök magától is, mint bárki mástól, akitől függök, csak már nem emberként, hanem hogy jajmileszvelem, ha nem járok. Mintha bármi garancia létezne. Még a gyógyszerekre sincs.
Nem akarok függeni emberi lénytől soha többet ezen a világon.
Sőt mi több, rájöttem, ezért vágyom a halálra. Mert azt nem tudni, mi van utána, de hogy emberek nincsenek, az szinte biztos. Én pedig bármely felsőbb hatalom előtt meghajolok, sőt le is borulok, csak emberek ne bántsanak többet, és ne kelljen többet belehalnom, ha elveszítek valakit. És amikor azt mondja, hogy társas lény stb., akkor pont ezt nem tudja felfogni, pedig nem hiszem el, hogy nem látott még ilyet.
A. lassan egy hete itt van, nagyon könnyű vele, minden jó, csak aludni nem mindig tudok tőle, de azt megoldom. Annyira természetes az egész, nem szégyellem magam előtte, se a testemet, se a gondolataimat, hiszen rég ismeri mind a kettőt. Most éppen itt alszik, és átölel, és amúgyis folyton összeérünk a lehető legtöbb felületünkön, két hülye szeretethiányos borderline nyomorult. Ma nem voltam dolgozni, és annyira jó volt itt maradni vele, mert persze ő se ment, a romlás virágai, fúj.
No és mindezek mellett sajnos rá kellett jönnöm, hogy én nem erre vágyom, holott nagyon jó. Szeretet, megértés, jó szex, mély beszélgetések, humor, játék stb. És ha most levonjuk, hogy mennyi ideje van hátra, és hogy mennyire nincs neki se miért élnie, hiszen ezért nem áll le, mert minek, és akkor mi lesz, és teljesen megértem, szóval én igazából arra vágyom, hogy jól érezzem magam egyedül, mint akkor. Odaadom érte az ölelkezést, pedig nagyon jólesik, a szexet, ami szintén, meg mindent, ami egy kapcsolattal jár. Nem vele! Az álruhás királyfival is. Ugyanis nem akarok többet szenvedni. A kelleténél többet. Nem akarom még egyszer sóval bedörzsöltetni a lenyúzott bőröm helyét. És aki ezt nem képes megérteni, az igen messze van attól, hogy megértse az egész elcseszett lelkemet.”

 

Kelt: 2016. november 4., 20:28
Ideiglenesen (?) érvényét vesztette: 2016. november 9.

Comments are closed.