Egyremegy

és akkor megrázta magát, és… először is megmosta a haját.
(ami már majdnem a derekáig ért.**)
csokis samponnal.
majd kimosta az összes ruháját (inkl ágynemű), és kiengedte a madarait.
energikus volt és csinos, hiszen:
mindennap lépcsőzött.
jógázott.
és ugrándozott és biciklizett.
megint tudott mosolyogni.
megint hordott szoknyát.
és harisnyát.
és ékszert.
sőt sminkelt is.
meg sütött.
nem volt üres a hűtője.
nem vakarta el az arcán a (már nem létező) pattanásokat.
nem fájt a nyaka.
a háta.
a szeme.
az összes foga.
a veséje.
a mellkasa.
a lábszára.
megint tudott írni.
dolgozni.
jönnimenni.
élni.
szeretett hazamenni.
hiszen: nem menekült többé az álmaiba.

* a címnek semmi köze a tartalomhoz (bár persze ki tudhatja azt biztosan, ugye).  mindenesetre az előző poszt címéről (Buried) jutott eszembe. 

** update: levágódott.

(more…)

egyszercsak (pl tegnap a trolin, azaz ok nélkül, ez a lényege) elkap az a semmihez sem hasonlítható, kitörő életöröm, és akkor az az érzésem, ilyen lehet a fűnek, amikor nő.
be vagyok illeszkedve és tagozódva, ezért már nem rázom a kezem magam előtt ilyenkor, mint gyerekkoromban, amikor ki kellett valahogy fejezni azt a hatalmas örömet, ami cikázik a testemben szerteszét, mert teszemazt, olyan szépen ugrándoznak a porszemek a napfényben. szóval ezt már nem csinálom, mert kacsa felnőtt vagyok. de attól még majd szétpattanok, szétfeszülök, buzog bennem az endorfin pardon a klorofill (nő és apad, ahogy a költő mondta, amíg élt), sőt valóban szétpattanok, mert nem vagyok hangember (hang/a/fű? bocs), és az a zöld harsogás, na az lehet ilyen.
(jóllehet, tudom, h ennek a harsogásnak a párja az a szintén semmihez sem hasonlítható, csontig hatoló, megbénító kilátástalanság, amire a természetből nem tudok példát elképzelni.)
dehát fel vagyok nőve, tehát azt is tudom, h fény és árnyék (kétség és remény), nappal és éjjel, mánia és depresszió, ez a világ rendje. már a kétpólusúé, de nekem egyelőre csak ilyen van. 
idézem magamnak magam, h nem kell normálisnak lenni, elég normálisnak látszani, de közben elvesztettem a fonal(am)at (vicceseknek: elgurult a gyógyszerem), h tkp mi is az a normális?
aki mélyebbre fojt? akinek pszichés a szomatikája?
a látszatnormális meg az, aki megtévesztően hasonlít egy ilyenre, de titokban, ha senki se látja, vérfarkas? (nem pedig hús-. bocs.)
aki viszont semennyire se fojt, na azt nem irigylem, mert az nem tud úgy csinálni, mintha kacsa lenne, hiába igyekszik (ha igyekszik) hápogni.
viszont mindig is irigyeltem a filmbolondokat (nem olyan, hanem olyan), akik megtehetik, h miután egyórás megfeszített odafigyeléssel (h hová, az persze jó kérdés), aminek jele ezekben a nem túl bonyolult jelrendszerekben az összeráncolt szemöldök és homlok az ostoba tekintet felett, kihúz belőlük az erre kiképzett eü. szakszemélyzet 3 (értelmetlen) szót, az illető közli, h elfáradt, és szépen visszafekhet.
kurvára elfáradtam és mégse fekhetek vissza.

nem fogok többé álomvilágban élni!
vagyis de. dehogynem. nem is tudnék másban. sőt mi több, nem is akarok.
különben is, ki merné állítani, h az álmok kevésbé valóságosak, mint amennyire a valóság álmos?!
viszont! csak az enyém lesz. nem engedek be többé senkit.
nincsittsemmilátnivaló, netolakodjanakkérem (álmodjonmagának, mitképzel).
(márpersze kivéve azt az esetet, ha már eleve ott van. benne. bennem.
kérdés (költői!), van-e ott valaki rajtam kívül egyáltalán.)

így jó sok szv (már angolul is tudom; a franciával meg a spanyollal azért még várok), (szilva)pálinka és cigaretta után (vö. szemmaró füstön szárítottam), úgy érzem, le tudom tenni.
a követel(ődz)éseimet. és vele együtt a rimánkodást, a sértődést, a hisztit és az ökölrázást. na meg a bosszút.
sőt mi több, (halkan) néha azt is ki tudom már mondani, h köszönöm.
vö. úgy segített, hogy nem segíthetett
felnőtt vagy(ok?). ilyen az?
vö. a villamos is aluszik és ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
mikor elfárad bennem a fájdalom, elalszik, mint a gyermek s én is véle?
és ahány igazság, annyi szeretet?
/úgy van velem, h itt hagyott magamra?

mert az még hagyján, h két napja megint folyamatosan a szomorú vasárnapot hallgatom 30 féle verzióban (ezúton is köszönet a forrásnak;  régebben a kedvencem a björkös volt), de h ráadásul most meg egyszercsak elkezdtem megtanulni, ráadásul nem szándékoltan,  sőtráadásul pont németül, és azon kapom magam, h a fekete rövid rucimban (+ fekete csipkeharisnya + fekete martens) félhangosan éneklem az utcán munkába menet, h Trauriger Sonntag, azért az már nem túlzás egy kicsit?!
(és amikor oda érek, h Zigarrrrrrrrettenrauch, akkor meg ráadásul muszáj rágyújtanom.)

Trauriger Sonntag dein Abend ist nicht mehr weit!
Mit schwarzen Schatten teil ich meine Einsamkeit.
Schliess ich die Augen so seh ich sie hundertfach.
Ich kann nicht schlafen und sie werden nie mehr wach.

Ich seh gestalten ziehn im Zigarettenrauch,
lass mich nicht hier, sag den Engeln ich komme auch!
Trauriger Sonntag.
usw

when you tried to kiss me / i only bit your tongue / when you tried to get me together / i only came undone

(i won’t be soothed)

f     é     l     e    k

tudok madarat/kutyát/gyereket/férfit szelidíteni.
tudok téli éjjel másfél órát gyalogolni hazafelé erőltetett menetben (többet is, de csak annyit kellett).
tudok 140 km-t biciklizni egy nap alatt, féligmeddig sík terepen (esőben és/vagy éjjel lámpa nélkül).
tudok az északi-tengerben úszni (bár éget).
tudok a londoni tőzsdén alternatívenergia-részvényt venni (ha végre rászánom magam, h használjam azt a tetves alkalmazást).
tudok feszített figyelmet igénylő szellemi munkát végezni, miközben belül folynak a könnyeim a remegő szívembe bele.
stb.

de mindez semmi ahhoz képest, hogy:

meg tudok bocsátani. még magamnak is.
meg tudok érteni olyasmit (nem elméletet:), amiről sose gondoltam volna.
érdeklődéssel rá tudok csodálkozni a más(ik)ra.
tudok várni.
tudok harcolni, de tudok veszíteni is (asszem…)

ilyenek.

túl
sok*
voltam
mindig

vö: becsukta magára az ajtót / belülről akasztotta be a kampót / barkácsolt a szobájában egy hajót

* túl sok, túl kevés, csak pont sohase elég