Egyremegy

Kedves nézőink, különleges technikai bejelentéssel szakítjuk meg adásunkat.

A mai naptól kísérleti jelleggel bevezetjük a látogatóérzékeny tartalomszolgáltatást, melynek keretében lehetővé tesszük nagybecsű szerzőinknek, hogy a látogató jellegétől (és vélhető szándékaitól) függő tartalmat helyezzenek el a posztjaikban.

Első lépésként az emberi/nem emberi látogatók megkülönböztetését tesszük lehetővé. Egy egyszerű eszköz használatával beállíthatjuk, hogy a post tartalma egészben vagy részben emberi vagy gépi olvasás esetén jelenjen-e meg.

Ez a kis szövegrészlet például csak emberi látogatók számára olvasható, így nem lesz eltárolva google cache-ben, és egyéb ellenőrizetlen indexekben.

További részletek az első éles bevetés eredményeinek kiértékelése után.

Üdvözlettel:
A kutatás-fejlesztési igazgatóság

Valami veszettül elkezdtem vágyódni egy basszusgitár után, és sajnos már ismerem ezt az érzést, amikor valamit képtelen vagyok kiverni a fejemből, legyen az egy A betűs nő, egy francia versenybicikli vagy egy ritka dízelmozdony, és árkon-bokron-tűzön-vizen át, és beyond any racionalitás a végén valahogy csak-csak megszerzem amit akarok, nem törődve közben a körülöttem emiatt romba dőlő sorsokkal, megnyomorodó emberi lelkekkel, testekkel, egzisztenciákkal, méltóságokkal és jóhírekkel, beleértve a sajátomat is.

És sajnos már azt is pontosan tudom, egész pontosan, a legkisebb részletekbe menően, hogy milyet akarok. És minden lelkierőmre szükségem van, hogy ne kattintsak arra a kibaszott buy now linkre. Legalábbis ma még ne.

Igen, kedves barátaim, magyar polgárok, tisztelt választóim, minden férfi életében eljön az a bizonyos rettenetes kapuzárási pánik, amikor is felrúgva a józan ész minden szabályát, irreális pánikdöntésekkel próbáljuk hasznos (használható) életszakaszunk utolsó pillanataiban még gyorsan bepótolni mindazt, ami veszni látszik: gyorsan veszünk egy piros sportkocsit, otthagyjuk az öregecskedő feleségünket egy nyafka kis huszonéves fruskáért, ráborítjuk az asztalt a főnökünkre, bőrnadrágot és motoroscsizmát húzunk, wakeboardozni tanulunk és megvesszük életünk első hawaii ingét és Stetson napszemüvegét.

Vagy veszünk egy disznó mód röfögő basszusgitárt, felkéreckedünk vén barátaink mellé a színpadra, és nyomjuk a rakenrollt, ahogy a csövön kifér.

Pár évvel ezelőtt vettünk az anyámnak a 70. születésnapjára egy zongorát. Nem igazit, mert az nem férne el, csak egy midi billentyűzetet meg egy hangmodult, de teljesen zongora a dolog, abszolút zongoraélmény rajta játszani.

Az anyám fiatal korában nagyon jól tudott zongorázni, szeretett is, kiváló hallása volt, gyorsan tanult, falta a klasszikusokat, de aztán felnőtt korára valahogy elmaradt a zongorázás, meg a háború, meg a forradalom, meg a nácik, meg a kommunisták, meg a zsidók, úgyhogy mindig volt valami, ami miatt az elmúlt 50 évben szóba se jött többé a zongora.

Most azonban nyugdíjas korára, hogy majd most végre lesz rá ideje, satöbbi.

Igenám, nagy lelkesen elővette az ezeréves kottákat, elfészkelődött a széken, és a billentyűkbe csapott – volna, ha engedelmeskedtek volna a kezei. Dehát nem. Úgy látszik, 50 év kihagyás nem múlt el nyomtalanul. Na akkor nézzünk egyszerűbbeket, nem kell egyből a Mozartot kereszbe lenyelni. Nade a Bartók meg a Kodály se ment. Meg a bárgyú kis Chopinek se. Schubert dettó.

Szép lassan be kellett látni, hogy hetvenéves korára tökéletesen elfelejtett zongorázni. Kicsit később az is kiderült, hogy elölről kezdeni se lehet már: nem csak a zongorázás képességét, hanem a tanulás képességét is elveszítette.

Zavarbaejtő. Kár, hogy nem korábban vettünk neki zongorát, dehát tényleg nem volt se pénzünk, se helyünk, és ezek a digitális cuccok alig pár éve léteznek. És ha korábban vettünk volna, akkor mikor kellett volna, hogy ne legyen késő? Hány éves korában veszíti el az ember a tanulás képességét?

69 évesen?

60?

55?

50????

Mindenesetre a fiam intellektuális fejlődésére hivatkozva elkommunizáltam tőle az immár parlagon heverő születésnapi zongoráját. Hazudtam. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Marcit nem érdekli a zongora.

Én tanulok pánikszerűen.

Kirúgtam tegnap egy ügyfelemet, ami pályafutásom során talán másodszor fordult elő. Általában óvakodok az ilyesmitől, mert ugye sose lehet tudni, és inkább igyekszem megvárni, míg a nemkívánatos kliensek maguktól felszívódnak, de ez a faszi most nagyon kiverte a biztosítékot.

(more…)

Színes kis külhír:

Betiltották a zenét a szomáliai rádiókban. Az iszlám szélsőségesek korábban már betiltották a melltartóviselést, a telefonos zenei csengőhangokat, s bezáratták a mozikat.

Egyre többször gondolok arra, hogy át kéne térni az igaz hitre. Gondolj bele, nincs többé britniszpírsz és push-up, megszűnnek a kretén csengőhangok és többé nem baszod fel az agyad, ha eléd ül egy kosárlabdacsapat popcornt köpködve.

És hetvenhét szűz vár a menyországban.

a körömágyápoló zsíros foltot hagy a személyiség fejlődésén

Évát sok évvel ezelőtt ismertem meg, először apám vitt el hozzá mikor betöltöttem a 16-ot, és úgy gondolta, hogy mostmár nagyon itt az ideje.

Éva csinos, apró termetű, karcsú szőke nő, egyfajta visszafogott eleganciával, és mikor megláttam, nagyon megörültem, hogy nem egy leharcolt matrónáról van szó, ahogy mindig is elképzeltem ezeket. Első alkalommal persze kissé be voltam gyulladva, de Éva kedvességével és rutinjával könnyen átsegített a kezdeti nehézségeken, úgyhogy kábé félóra múlva megkönnyebbülten és felszabadultan távoztam tőle.

Azóta is gyakran visszajárok hozzá, néha gyakrabban, néha ritkábban, ahogy a szükség hozza. Pedig nem olcsó mulatság, egy alkalom nála 8k alap, meg ugye az extrák… de valahogy mindig kigazdálkodom. És furcsa ugyan, de néha olyan, mintha hűséget is esküdtem volna neki: ha ő éppen nem volt elérhető, akkor inkább vártam, akár napokat is, de nem mentem máshoz.

Az évek alatt valami furcsa bizalmas viszony is kialakult köztünk, már majdnem barátságnak is mondanám, például megadta a privát számát is, ha esetleg nagyon kellene, hívhatom akár éjjel is, vagy hétvégén, ha már nem bírom ki hétfő reggelig. Nagyon jól esik ez a bizalom, de sose éltem vele, remélem nem is fogok, de a tudat azért jó, hogy bármikor számíthatok rá.

Ma is kiugrottam hozzá ebédszünetben. Egy ideje látom rajta, hogy valamit mondani szeretne nekem, de eddig nem szólt, csak néha olyan furcsán nézett rám. Ma viszont kimondta végre, de látszott rajta, hogy nem szívesen mondja:

- Nagyon sajnálom Miklós, de a bal felső hatos mostmár biztos, hogy menthetetlen, muszáj lesz kihúzni. Beszéljen meg egy időpontot az asszisztensemmel a jövő hétre, essünk mostmár túl rajta.

Szomorúan vettem tudomásul az ítéletet, csak annyi vigaszom lehet, hogy ezek szerint a jövő héten is láthatom Évát.

Szeretem a novenyeket, altalaban nagyra nonek a kozelemben, es angolszasz nevet kapnak, meg szeretek kurkaszni a foldben is, magokat vetni bele, nezni a kicsicsirat, ahogy nagy csira lesz, ahogy level bomlik, hajtas fakad, a notton novo noveny kedves a lelkemnek, meg paraszt is vagyok, mind szarmazasom, mind viselkedesem tekinteteben, igy szinte termeszetes, hogy amint az idojarasi viszonyok kedvezore fordultak, legott faladakat acsoltam, es paradicsom-, valamint paprikamagokat szortam a faladaba omlesztett finoman komposztalt talajba, amely magok, az Ur rendelese szerint nagyra (tul nagyra, vazzajba) nottek, es termest hoztak, igaz (vazzajba-vazzajba) egyet-egyet. Mint paraszt, kudarcot vallottam, na. Mondjuk, izre jo volt mind a ketto.

Megtekintettem hát az összes olyan hangszert és hangtechnikai eszközt, amelyekért 25 évvel ezelőtt a fél életemet odaadtam volna. Megtekintettem továbbá az áthidalhatatlan generációs szakadékot a gitárhíró nemzedék és a nyugdíjszelvény-blues között. Továbbá tisztelettel jelentem, hogy manapság már minden kurva kábelnek és jack-dugónak saját IP-címe van, és konfigurálni lehet rajtuk az alhálózati maszkot.

Szóval mégis elmentem a Ligetbe, de végül nem vártam meg a Piramist, mert egyrészt hideg volt és fújt a szél, másrészt megláttam róluk egy most recent plakátot, és ettől világos lett számomra, hogy nem ezek az ásatag rokkerek lesznek a vasárnap esti hobbim.

Viszont ha már ott voltam, bóklásztam a népek között, gyönyörködtem a virsli-mustár-papírtálca kínálatban valamint a munkásosztály mindent elsöprő hatalmában. És egyszercsak rábukkantam egy eldugott színpadra, ahol egy bénácska csajzenekar muzsikált, és ottragadtam.

(more…)