Egyremegy

Első! :)

Az ember ilyen egyszerű. Az Első elérése a célja, azután jöhet az újabb Első. Egyre nagyobb adag kell ebből (is), mert a lejtős csúszda visz csak tovább. Vajon hány újabb dologra érdemes és lehetséges rászokni? Első lélegzet, első evés, első szeretet, első szeretkezés, első szerelem, első felismerés. De függőséget okozhat még például a birtoklás, a potyázás, a siker, a hatalom, a tudatmódosítók, a pornó, az ön- és a közmarcangolás is. Kész csúszdapark.

A dogmákat visszataszítónak tartjuk, még akkor is, ha van értelmük. Például a házasságig megőrzött szüzesség és az azt követő örök hűség célja az lenne, hogy az ember a nászéjszakáján kezdjen el lecsúszni egy egyenletes lejtésű, élethosszúságú csúszdán, amelyet motivációnak hívnak. Később lendítenek rajta egyet a gyerekei, és mire azok is kirepülnek, már nincs ideje még egy csúszásra, sőt ezt nem is bánja egyáltalán. Továbbcsúsztathatja a lendület, a bölcsesség és az unokák, hogy aztán már jólessen a hűs landolás a teljesen ismeretlen medencében, ahol újra bármi megtörténhet. Az utolsó Első. Ez tök undorító.

A lélegzetvétel az első Első, felsír tőle az újszülött. Ez önrendelkezésünk záloga, így a lélegzésre négyzetesen rászokunk. Mikor le kell róla jönni, kapkodunk is levegőért minden erőnkkel. Úgy ráfüggünk, hogy ellentétben más szükségleteinkkel, lélegzetünket a végsőkig visszatartani nem vagyunk képesek. Szívunk tehát, csakhogy erőnk véges, és azt a fránya levegőt, az első Elsőt, egyszer csak már nem tudjuk, erőtartalékaink teljes bevetése mellett sem beszippantani. Önrendelkezésünknek vége.

Nem lehet valakinek úgy vége, hogy még csak végig sem gondolhatja azt, amit csakis abban az utolsó pillanatban lehet hathatósan végiggondolni: hogy most pedig meg fog halni. Ennek a pillanatnak csak kezdete van, vége a mi világunkban nincs. Egy végtelen karaokepillanatra megkapja a haldokló az isteni mikrofont; élete lepereg, amint közismert; ítél, tehát ítéltetik; perben, haragban többé nem áll; mindeneket tud, patyolatfehér, igazságos, őszinte, jóságos és örök. Ez az ő utolsó ítélete. Ez a végtelen pillanat az üdvözülés vagy elkárhozás, ez a kilépési pont az idő és tér belterjes mókuskerekéből.

2.

Világunkban a teljes eredetiség kizárt volta kétpólusúságot implikál (jó–gonosz), mintha csak két végtelen sík fal között mozognánk egy szabad akarat nélküli súlytalanságban, ahol az egyik falba bele kell csapódnunk előbb vagy utóbb. Az egyházak legnagyobb szerencséjére a gonosz tényleg létezik, és aki egyszer a sátán csatlósa lesz, az már az ő igéjét hirdeti. Szöges korbáccsal egy vérszagú pincében, kloroformmal a lányvécében, vagy nyájas mosollyal a tévé képernyőjén, csillogó kirakatokban, igazgatótanácsokban, pulpitusról. Ki ekével, ki kalapáccsal.

Az egyházak oxigénje a minden egyes emberben meglévő vallásosság: szükségszerű tehát, hogy belélegezzék azt. Ahogyan a szabadon választott politikusok is szükségszerűen élnek a hatalmukkal, és csápnövesztésre használják a rájuk leadott szavazatokat, majd szuperhajlékony befolyásvégtagjaikkal lenyúlnak, és manipulálják a választóikat, hogy stabilizálhassák elért helyzetüket. Ahogyan a kiváló emberek által alapított, sikeressé és gazdaggá váló jogi személyek, „akik” vagy peres úton, vagy törvénytelenül, de érvényesíteni fogják érdekeiket, akár az őket alapító természetes személyek börtönbe juttatásával vagy likvidálásával is. Ők is csak olyanok, mint az élőlények: elsődleges a létfenntartás. Ők is csak olyanok, mint a drogosok: első a cucc megszerzése. Honnan lehet észrevenni, hogy egy elvonásban lévő drogos hazudik? Onnan, hogy mozog a szája.

3.

Az egyházak szorgoskodnak, hogy a hitet tudatosítsák: több tapasztalat több örömet nem hoz, mondják, egyes dolgokat tehát ne tegyünk meg, másokat ne hagyjunk abba, és nehogy a teremőr fejére nőjünk: eleve kár volt az almába harapni; maradjunk boldogok, mint a föld.

Bűn a saját boldogságunk elleni véteni. Bűn a kincs, a hatalom, az örök élet és örök fiatalság hajszolása, a génmanipuláció, a szájberélet, a túlzott bölcsesség, a kiheverhetetlen felismerés, mert keserűségünkben újból teremtenünk kéne – immár halhatatlan istenként – boldog halandó teremtményeinkben gyönyörködve, saját örök önrendelkezésünk máskülönben immár teljesen céltalan kozmikus magányában.

A nem természetes személyek világhálója és a népszerű vallások a pénz cirkuszi előadása alatt egymással úgy összecimboráltak, hogy végül az isteni katalizátort a ruhatárban felejtették. Sokan megérzik ezt, és úgy próbálnak élni, hogy minden szerveződéstől távol tartják magukat, hiszen bizony mondom néktek:

Csak ha szívből el is hiszi az ember azt, amit magától, a legjobb tudása szerint gondol, és élesen emlékszik is rá mindig, csak akkor lehet saját élete. Amiben nem hisz az ember, csak beleszületik, tetszetősnek tartja, vagy engedi, hogy bebeszéljék neki, azt nem is értheti, nem is követheti, legfeljebb hétköznapi helyzetekben tiszteletben tarthatja. Erőltetett és erőtlen okoskodás kerekedik a gagyi eszményekből: csillogó sétapálca, amely elporlad, amikor rátámaszkodnánk.

Van-e egyáltalán értelme olyan messzire elgondolni, ahová eljutni nem is akarunk? Érdemes-e és szabad-e (belterjes szakkifejezéssel élve üdvös dolog-e) másképpen cselekedni egyáltalán, mint ahogy a jelen pillanatban már sürgetően érezhető nyilvánvalóságok diktálják (csökken a vérem oxigéntartalma, gyorsan vegyünk levegőt; mínuszba ment a bankszámlám, gyorsan keressünk pénzt; illetve dühös vagyok, gyorsan káromkodjunk egyet; nem is beszélve az ágyék pattogós vezényszavairól)? Vajon nem bűn-e eleve az észleléssel megismerhető világon kívüli, elképzelt kikötő felé venni az irányt? Egyáltalán lehet-e más hipotetikus kikötőnk, vezérlő csillagunk, mint valami üdvözülés, avagy éppen felsőbbrendűvé válás ígérete, amely pedig bizonytalan, mint a kutya vacsorája lámpafújás után?

a bëlga politikai:) lemeze ingyen letölthető:
http://www.belga.hu/belgatavasz/

A miértek sorozatos felvetése – önmagát valóra váltó jóslatként – eredményezné a természetünk feletti teremtés koncepciójának ópiumát¹, vagy a gondolkodás idézi elő a hitet?

Ha valaki elég okosan végiggondol egy miértet, akkor szükségképpen el fogja érni a megmagyarázhatatlant. Ezt egy tudós – akiben a materialista alázatosan hisz – egy megfelelő elmélettel mindig megmagyarázza, így terjeszti ki az emberi tudás végesbecsű köpönyegét, aztán remélhetőleg kutatási eredményeit kísérletileg alá is tudja támasztani, ha „van rá költség”². (Adjatok egy szilárd bankszámlát, és kimozdítom sarkaiból a világot!³) Míg a misztikus ember ismereteinek végére érve nem is bajlódik tovább, hiszen neki ezen a ponton a kérdőjel felkiáltójellé lép elő, akár a túlvégre átért gyalog vezérré⁴: Hallelúja, dicsérjük az urat, fizessük az egyházadót, interneten foglaljunk templomi ülőhelyet! Vagy a háta mögé köp a bal válla felett, és sebtében gyűjt egy doboz holdtöltei keresztes pókot, csak tükörből néz rájuk, és torokhangon énekel nekik szerdánként.

Az ingadozók pedig az ufók és a kozmikus spórák segítségével adnak a fekáliának hatalmas sallereket: – Minket az ufók tenyésztettek ki. – De ki tenyésztette ki az ufókat? – A kozmikus spórából lettek. – De azt ki szórta szét? – Kötekedő óvodás vagy, öregem!

Isten vs. tudomány? A logikus emberi gondolkodás mindig elvezet a természettudományok szerinti vak véletlen VAGY a hitben megjelenő felsőbbrendű szándék (újdonságot) teremtő képességének szükségszerűségéhez. Az óvatlan okfejtés, a tudományos bizonyosság VÉGES mértékben táguló, leterített köpönyegéről végül legurulva, mindig a megmagyarázhatatlanság perzselő fövenyére hanyatlik; ebből akár arra is lehet következtetni, hogy a bizonytalanság világa tágabb, és magasabb rendű: tartalmazza a tudományosságot is, de nem épül rá; és hármas természetű:

1. A valódi VÉLETLEN
(vagy kifürkészhetetlen szándék)
2. A külső és belső VÉGTELENSÉG
(ameddig véges lény nemcsak eljutni, de elgondolni sem lehet képes)
3. A más DIMENZIÓ
(amelynek világában már az ismert logikai és geometriai axiómák nem érvényesek)

Hogy ez a három volna a szentháromság a materialisták nyelvén, vagy pont hogy a jóisten volna a (még) meg nem ismert jelenségek összességének tudománytalan gyűjtőneve? A lényeg, hogy a mi fejünk egyedül ezen a három (de egylényegű) ponton ütközik a terráriumunk üvegfalába. És hogy mi van odakint?

Odakint vannak a válaszok a felvethető, de meg nem válaszolható kérdésekre; ott vannak a holt és a még meg nem született lelkek; ahol az általam elgázolt gyalogosok majd nekem „szolgálni tartoznak”⁵; ott van a szél, amikor nem fúj; ott nyer orvoslást minden igazságtalanság; ott találkoznak a párhuzamos vonalak⁶; ott lehet egyszerre igaz egy állítás és annak ellenkezője; ott vannak azok, amik itt nincsenek. Mindezzel a romantikus naivitással szemben a materializmus hívője azzal a nézőponttal él, hogy a köpönyeg öleli körül a fövenyt. Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő.⁷

^{1 (Karl Marx: „A vallás ópium a népnek.”)
2 (József Attila: A hetedik)
3 (Arkhimédész – Plutarkhosz szerint)
4 (A sakk szabályai: Előlépés)
5 (Szittya hiedelem: ld. Lehel kürtje)
6 (Karinthy Frigyes: A rossz tanuló felel)
7 (Magyar népmese)}

„Igazán jól csak a faszával lát az ember.”

Talán a legkarakteresebb válaszvonal az Ember és a mai döglődő korcs között (amely a nem természetes személyek keltetőkomposztjává tagozódott be), hogy míg amaz a saját és társai szagát szerette az összes szagok közül a leginkább, attól ébredt benne szeretet, biztonságérzet és vágy, emez attól kulturált eleganciával kidobja a taccsot. És miért? Talán a természetes szag már nem magunkat, társunkat, gyermekünket, barátunkat jeleníti meg? De igen. És pont azért. Hiszen valójában utáljuk már az egész fertelmes csürhét a pöcegödörszagával együtt. Amit szeretni vélünk, az a retusált, természetes mivoltából kivetkőzött (kiöltöztetett), lesikált, lemázolt, illatosított, implantált, felvarrt címlapillúzió: a Termék.

– Kisasszony! Figyelem önt, milyen jóízűen eszik, mióta bevette a fájdalomcsillapítót; csakhogy az ön szendvicse már régen elfogyott: a kezét eszi, és lassan elér a könyökéhez.
– Mon Dieu! Ne kellemetlenkedjék már, mert intek a főpincérnek!

– Csip-csip!
– Minek jöttél?
– Nem én jöttem.
– Persze, Ő hozott.
– Egy doboz hozott.
– De Ő hozta a dobozt.
– Egy kéz hozta.
– Az Ő keze.
– Nem hiszek benne.
– Majd rájössz.
– Látom, itt is van etető.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Odamegyek csipegetni.
– Nem lehet csak úgy!
– De miért nem?
– Mert akkor Ő megharagszik.
– És akkor mi van?
– Nincs benned tisztelet.
– Jó, mit kell tennem?
– Azt a sarkot kell kocogtatni.
– Ne már!
– Te tudod, a te életed.
– Aztán végre ehetek?
– Ha nem jön a szögletes fény.
– És ha jön?
– Akkor jönnek belőle a hangok.
– Attól még ehetek, nem?
– Miután válaszoltál a hangoknak.
– És ha én inkább megszököm?
– Legyen eszed!
– Miért, akkor mi van?
– Utánad megy Ő, és bosszút áll.
– Jaj, most beszartam!
– Az itt nem gond.
– Itt bárhová lehet???
– Persze, az Ő kegyelméből.
– Ő nem is létezik…
– Akkor hegyekben állna a szar.
– Melyik sarkot kell kocogtatni?

 Az ember halálos elegy: „kettő az egyben”. Ezért van kibékíthetetlen ellentét az élő és szaporodó evolúciós produktum, és az ember mint személyiség érdekei között. Amint egyre több esze lett az embernek mint személynek, egyre inkább kiiktatta az evolúciót a saját biológiai lényének vonatkozásában. Csak néhány kiragadott példa erre a sok százból:

- Olyan embereknek is lehet már kotyvasztani vérszerinti utódot (béranyával, egy-egy vércseppből lassan már), akiknek sem a gyerekcsinálás, sem a kihordás nem megy, de még esetleg petesejtje, illetve spermája sincs, viszont mindenki máshoz hasonlóan joga van utódhoz, hiszen jogot formál rá.

- Felnőve olyan gyerekek tömegei is továbbörökítik génjeiket, akik még 100 éve is meghaltak volna jóval a nemzőképes kor előtt, vagy már születésük előtt, hiszen mindenkinek joga van az élethez, és punktum.

- Az, hogy ki örökíti tovább génjeit, lassan nem függ már semennyire attól, hogy milyen életképes, egészséges, erős, ellenálló, ügyes az illető példány, hiszen mindenkinek joga van az egyenlő bánásmódhoz, egyesek erre meg különösen rászorulnak.

- Képletesen szólva a hasukon csúszó, homályos tekintetű, renyhén hörgő, sorvadt, nyűglődő példányok is szép számban szakítják át az evolúciós futóverseny célszalagját, és ássák alá jóvátehetetlenül hitvány génjeikkel a biológiai faj jövőjét, pusztán azért, mert az orvostudomány és a bankrendszer vívmányainak vonónyalábja repíti őket előre, hiszen a civilizáció áldásai mindenkinek egyaránt kijárnak.

- Legfőképpen pedig az egyes újonnan elterjedő (vagy akár ősrégi) halálos betegségekkel szembeni természetes (evolúcióból eredő) védettség kialakulásának az esélyét is eleve kizárjuk, amikor a természetes szelekció évmilliók alatt zseniálissá fejlődött (bár kegyetlen gyilkos) gépezetébe beledobjuk a csavarkulcsot a védőoltásokkal, és egyéb általunk rafináltnak képzelt „nehogy már pont az én Ferikém haljon meg” orvosi praktikákkal, hiszen mindenkinek alapvető joga az orvosi ellátás és a mindenható vakcina.

Az evolúció, amit pár száz év alatt felülírtunk, kizárólag attól volt stabilan működőképes ennél milliószor több időn át, hogy a betegségben vagy alkalmatlanság miatt elpusztult, illetve az életképes utódot létrehozni képtelen, beltenyészett stb. egyedek természetes kiszelektálódásán keresztül lassan, de halálbiztosan fejlesztette a génállományt is, és ezzel életképességet és immunitást igyekezett továbbörökíteni, avagy végső megoldásként átengedte a helyet életképesebb versenyzőknek. Ez a véráldozat (megatajgetosz) úgy látszik, nem egyeztethető össze az ember mint személy értékrendjével, és a meccs utolsó másodpercében hirtelen elvettük a bíró sípját. Valósággal állattá kéne válnunk, hogy az emberiség mint evolúciós produktum fennmaradjon. Ha emberek maradunk, és kikapcsolva tartjuk a természetes szelekciót, akkor nem marad ember a Földön pár száz éven belül, mert aligha érthetjük meg olyan mélységig sebtében a gének működését, hogy biztos és villámgyors kézzel képesek legyünk manuális toldozgatással kiváltani az evolúció gigászi léptékű heurisztikus munkáját. Véleményem szerint azt csinálják, és olyan sikerességre vannak predesztinálva az erre szakosodott génfoltozó vargák, mint az egyszeri Pistike, aki úgy akar néhány ellenségtől könnyen megszabadulni a Nintendo Game Boy készülékén futó lövöldözős játékban, hogy leszereli a hátulját, és kvázi találomra elkezdi rövidre zárni az ott előtűnő processzor- és memórialábakat.

Számomra a napnál világosabb, hogy az ember biológiai érdeke (hulljon a férgese) és személyiségének embersége (mindenkinek joga van az élethez és az utódnemzéshez) kibékíthetetlen ellentmondásba került egymással, amely csak az egyik halálával végződhet. Viszont a biológiai lény halála az erkölcsös (emberi) személyiség kipusztulását is implikálja, míg a mostani fogalmaink szerint értelmezett emberi erkölcsnek a halála nem ölné meg a biológiai lényt. Persze az is igaz, hogy ki akar ott ministrálni, ahol egyszer már misézett.

Aki szerint a legteljesebb közösség, az emberiség, érdeke az, hogy orvosi praktikák elkeseredett seprűjével söpörjük a már szembeötlően felpúposodott génállományunk semmivé foszló szőnyege alá a halálos betegségekre való hajlam exponenciálisan növekvő szemétkupacát, az bizonyára meg van győzőve arról, hogy a legutóbbi pár száz évben megörökölte az élet fejlődésének sok MILLIÓSZOR régebbi jogarát a természettől. Vagy szimplán korlátolt, illetve nem hajlandó meglátni a látványos összefüggéseket. Azon se lennék meglepve, ha kiderülne, hogy szimplán hazabeszél: csak kalapácsa van, ezért mindent szögnek néz.
A Föld népességének kb. 99,9%-a nem érné fel ésszel, hogy mit akarok mindezzel mondani. Fejlődés? Azt viszont, hogy „ne lamentálj, ezt beveszed, és jobban leszel” gyakorlatilag mindenki egyből megérti.

http://index.hu/video/2008/12/02/fegyelmezett_beteg/?p=0

„- nem beszél. sosem láttam még ilyen makacs embert.
- beszélni fog. az olaszok mind megtörnek a végén. alsóbbrendű faj. egyedül a német hazafiak megtörhetetlenek. különben mi értelme lenne a háborúnak?!

*

- meghalt. nem tudtunk kiszedni belőle semmit.

*

- bocsáss meg nekik, Uram: nem tudják, mit cselekszenek.”