„Vak Pali, vak Pali mindent lát…”
Ha nem érzünk illatokat, csak az alapízek arányait érzékeljük evésnél, az ízek végtelen sokszínűségét nem. Nem tudjuk megkülönböztetni a citrompótlóból és cukorból kotyvasztott limonádét a legpompásabb házi bozdaszörptől. Az emberi szem pont ilyen náthásan észleli a végtelenül bonyolult fényélményt; színekre egyszerűsíti le. Csak három alapízt érez benne valójában: pirosat, zöldet, kéket. Ahonnét jön piros és zöld is, ott sárgát látunk. Zöld és kék ciánkéket, piros és kék bíborszínt ad. Ahonnét jön a piroson kívül még egy kisebb adag a másik kettőből, ott fakó pirosat látunk, és ha minden színből csak egy kicsi van jelen, akkor szürkét. A fehér fény tartalmazza mindhárom összetevőt. (És hol látunk akkor pl. narancssárgát? Kitalálható: Ahonnan piros jön és egy kicsit kevesebb zöld.) Ahonnan nem jön fény, vagy csak alig, ott látjuk a feketét. Tehát látunk minden színt, a baj éppen az, hogy – MIKÖZBEN SZILÁRD MEGGYŐZŐDÉSÜNK, HOGY MINDENT LÁTUNK – a fény (az elektromágneses hullámok) végtelen összetettségéből csak a színeket látjuk. Két teljesen különböző sugárzást is láthatunk pont egyforma színűnek, mert a piros, kék és zöld alapízeken kívül mást nem észlelünk belőle.
Ezzel a három suta, bár a célnak megfelelő csáppal próbáljuk felfogni a szemünkbe jutó elektromágneses sugárzás végtelen bonyolultságát, mintha a tér végtelenségét egy fényképezőgép segítségével egy véges méretű felület véges számú pigmentszemcséire (vagy képpontjaira) konvertálnánk. Mintha három helyen megmérnénk a tavat, abból mondanánk véleményt a tófenékről. Pedig az végtelen sok ponton megmérhető, végtelenül összetett felület. Nekünk meg csak 3,3 m itt, 2,12 m ott és 5,1 m amott.