Hideg napok

by

Alighanem a világháború utáni időszak legkeményebb tele Magyarországon az 1986-87-es tél volt. Sokaknak máig olyan élénken él az emlékezetében, mint pl. a taxisblokád, vagy a 2006-os sajnálatos októberi események.

1987 január második hétvégéjén kezdődött az ítéletidő, az időjárás megbolondulni látszott:  extrém hideg, orkán erejű viharos szél, sűrű hóesés és ónoseső ötletszerű kombinációi voltak a repertoáron kb. két hétig. Valódi kataszrófahelyzet volt, elsősorban a vidéki városkák és falvak, különösen a Kisalföld környéke szenvedte meg. Az élet ezeken a helyeken gyakorlatilag megbénult, a kor szokásaihoz híven ilyenkor a honvédség erőit mozgósították a legfontosabb ellátási feladatok támogatására.

BMP-1 páncélozott deszantharcjármű

Én ekkor voltam elsőidőszakos (kopasz) sorkatona egy kies dunántúli városban, harcjármű-rajparancsnoki kiképzésen.

Vasárnap reggel kezdődött a havazás, úgyhogy hálistennek egész nap a laktanyaudvaron lapátoltunk, és egyre gyanakvóbban tekingettünk az égre: a havazás egyre csak erősödött, és nem látszott, hogy valaha is abba akarna maradni. Ráadásul vasárnap lévén kevesen voltunk bent, sokakat ezen a hétvégén engedtek haza eltávra vagy szabadságra, mert előzőleg Karácsonykor meg Szilveszterkor valami nemzetközi műbalhé miatt az állomány 90%-át kapun belül kellett tartani harckészültségben.

Vasárnap este felé már világos volt, hogy ez egy extrém havazás: a kapun túl láttuk, hogy kamionok fordultak keresztbe az 1-es úton, a rádióban hallottuk, hogy egyes falvakat már elvágott a hó a külvilágtól. A tisztek elkezdtek felvillanyozódni, végre valami izgalmas tennivaló néz ki: lehet menni hősiesen iskolabuszokat meg szülő nőkkel teli mentőautókat menteni a hó fogságából. Nekünk kopaszoknak meg megmondták, hogy készüljünk a világtörténelem legnagyobb hólapátolására.

Hamarosan meg is jött a parancs, hogy a hadrafogható harcjárművekből és rájuk kiképzett személyzetből állítsunk ki néhány mentőegységet, és várjunk a további utasításokra. Úgyhogy sebtében el is kezdtük felkutatni a laktanyában a célra alkalmas járműveket. Tudtuk, hogy ebből kurvanagy blamázs lesz, mert a rendelkezésre álló technika nagy része eleve alkalmatlan a feladatra: először is a gumikerekes járművek eleve kiesnek, a lánctalpasok közül meg ugye nem érdemes erőltetni azt, amelyikre légvédelmi rakéta vagy lokátor van telepítve. De a legnagyobb baj a járművek közismert műszaki állapota volt: túlnyomó részük egyszerűen üzemképtelen volt, vagy maximum annyit tudott, hogy be lehetett indítani a motorjukat, de menni velük akár egy métert is rémes hazardírozásnak számított.

Közben megkezdődött a személyzetek összeállítása is. Mivel a laktanyában ember is nagyon kevés volt, ráadásul a szakképzett öregkatonák javarészt épp hétvégi eltávon voltak, a parancsnokok kénytelenek voltak a kopaszokból összeállítani a személyzeteket. Mivel nekem papíron már majdnem megvolt a harcjárműparancsnoki képesítésem (tantermi foglalkozásokon megtanultuk, hogy hogy kell vezetni, rádiót kezelni, lövegtornyot baszkurálni, navigálni, stb.), megnyertem egy pozíciót az egyik tervezett mentőegységben. Ennek örültem nagyon, mert ez implicite azt is jelentette, hogy a gyalogos lapátolói feladatokat megúsztam. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel életem legganébb szívásának nézek elébe.

Első dicső feladatom az volt, hogy gyorsan állapítsam meg, hogy a századunk állományába tartozó BMP típusú lánctalpas deszantjárművek közül melyiket lehetne kivinni, magyarán próbáljam meg beindítani őket, oszt amelyik megy, azzal hajrá. Igen ám, de én ekkor még csak papíron tudtam BMP-t kezelni, arról fogalmam se volt, hogy pl. hol kell bele tankolni. Mikor megmutatták, hogy a hátsó deszantajtóba, azt hittem viccelnek. Mindegy, valahogy összekukáztunk 5 azaz öt darab indítható járművet, plusz az utász zászlóaljból 3 lánctalpas hídvetőt meg még néhány lánctalpas szörnyeteget, amikről el se tudtam képzelni, hogy katonai körülmények között mire lennének valók, de hóból mentésre alkalmasnak látszottak.

Föl is állítottuk tehát a járműveket a telephely mögött akkurátusan elvágólag, járó motorral, mert amit egyszer sikerült elindítanunk, azt nem mertük többé leállítani, és vártuk az eligazítást. Egy mentőalakulatba két jármű tartozott, járművenként egy harcjárművezető, egy parancsnok (navigálni, rádiózni), és két kopasz hátul a deszantban lapátokkal meg csákányokkal, plusz az egyik járműben egy hivatásos tiszt. Én hálisten kaptam egy öregkatona járművezetőt, Jankót. Én örültem, hogy nem nekem kell majd vezetni, Jankó meg nem örült, hogy pont egy pesti köcsöggel van egy járműre osztva.

Ezek után ott dekkoltunk egész éjjel az udvaron a járművekben, a rettenetes hideg és havazás mellett még kurvanagy fejetlenség is volt, és egyre idegesebb volt mindenki, ahogy számolgattuk az esélyeinket egy esetleges bevetés esetére. Valamiért aznap éjjel egyetlen egység hagyta el a laktanyát, nekik is pusztán annyi volt a dolguk, hogy egy környékbeli faluból behozzanak egy fontos tisztet, aki a Dácsiájával nem bírt kiállni a garázsból. De ez az egyszerű manőver is vagy 6 órát vett igénybe.

A visszatérő egységet kifaggattuk, hogy na mivan, hogy ment, meg egyáltalán. Elég szarul néztek ki, kockára voltak fagyva, és tele volt a faszuk az egésszel. Magyarázták, hogy sötétben plusz havazásban használhatatlanok a periszkópok, ezért a vezetőnek a búvónyíláson kiállva kell vezetnie (mint a dísszemlén), ami nemnulla sebesség mellett kibírhatatlan metsző hideg menetszelet jelent.

Hát nem örültünk ennek. Hajnalra ráadásul a havazás mellé megérkezett az orkán erejű  szélvihar is (fasza kis hófúvás), és mivel hétfő lett, megalakult végre a megyei válságstáb, és körvonalazódni látszottak a feladataink is. A legfontosabbnak az 1-es úton rekedt emberek mentése látszott (akkor még nem volt M1-es autópálya), először a keresztben álló kamionokat elhuzgálni az útból, majd az autókban rekedt embereket valahogy biztonságos helyre vinni, vagy legalább teát, pokrócot, üzemanyagot vinni nekik.

Nekem ebből a feladatból se jutott, mert közben – helyesen – kiszámították az okosok, hogy a BMP az alacsony hasmagassága miatt fenn fog akadni a nagyobb hótorlaszokon, kis önsúlya miatt amúgy se alkalmas nagyobb járművek rángatására, ne menjünk ezzel a prérire, mert csak rábaszunk, aztán menthetnek minket is. Majd kapunk valami városi feladatot, csak üljünk nyugodtan a seggünkön.

Ekkor már jó régen nem aludtunk, csak fagyoskodunk a járművekben, állva toporogva próbáltuk megenni a reggelire felszolgált békezárolt nápolyit, mert a fagy meg a szél leszakította a villanyvezetékeket, nem volt konyha, nem volt világítás, semmi nem volt. Annyira kurva hideg volt, hogy délben is  -15 fok volt, szép lassan előkerültek a civil meleg pulóverek, sálak, anyámkínják.

A kivonuló egységeket ellátták extrém hidegálló őrbundákkal is, ezekről később kiderült, hogy egyrészt tetvesek(!), másrészt abszolut használhatatlanok, mert csak állni lehet bennük, járművet vezetni például nem. Akiknek járművön kívül volt dolga, azok kaptak ilyen fekete ragacsos büdös kenőcsöt a fagysérülések megelőzésére, arcra, orra, fülre kenni.

Számunkra ez a nap is, meg a következő is tétlenül telt, gyanítom, hogy valami rettenetes link fejetlenség uralkodott mindenütt, ezért nem jutott nekünk semmi feladat. Több részeg tisztet láttam, mint előtte bármikor, gondolom úgy érezték, hogy ilyen válságos katasztrófahelyzetben indokoltabb a nyilvános berúgás, mint békeidőben. Mi azzal töltöttük az időnket, hogy percenként összevesztünk valamin, a fennmaradó időben pedig a visszatérő egységek tapaszalataiból okulva igyekeztünk felkészíteni magunkat és a járműveinket a várható megpróbáltatásokra: kannákba gázolajat spejzoltunk, cigit meg csoki hegyeket zsákmányoltunk a kantinból, meg egy csomó olyan dologgal foglalkoztunk, amihez kurvára nem értettünk, de meg akaruk nyugtatni magunkat, hogy a motor, a futógörgők meg a lánc meg a rádió bírni fogja a megpróbáltatásokat.

Egy lánctalpas járművön a leggyengébb láncszem maga a lánctalp, jó ha 100 kilométert kibír, utána menthetetlenül szakad-törik-szorul. A többi alkatrész élettartamát pedig szintén a lánchoz méretezik, és nekünk fogalmunk se volt róla, hogy hány kilométer van már a láncainkban, hányat bír még ki. Ráadásul a BMP hírhedt volt arról, hogy egy-egy virgoncabb forduló során hajlamos “kilépni” a láncból. Szóval bajunk volt elég, és fizikailag meg egyre szarabbul voltunk, a hideg kivette minden erőnket, és pl. mivel se fűtés se vezetékes víz nem volt, mosdásról, pláne borotválkozásról szó se lehetett, de mondjuk konkrétan ez volt a legkisebb bajunk. Nyúzottan, borostásan, éhesen, álmosan és büdösen kezdtünk úgy kinézni mint egy vert sereg a Don-kanyarban, pedig még nem is csináltunk semmit.

Talán a harmadik este lehetett, mikor végre megkaptuk feladatul, hogy menjünk be a városba 2 BMP-vel, ahol felveszünk két csoport villanyszerelőt az áramszolgáltatónál, és kivisszük őket a prérire egy-egy nagyfeszültségű oszlophoz a leszakadt vezetéket szerelni, vagy miafasz. Bálint hadnagy a parancsnok, ő megy a másik BMP-vel, a városig ne szakadjunk el egymástól. Mutatták a térképen, hogy hova kell menni, néztük-néztük Jankóval, próbáltam memorizálni, mert Jankóból nem néztem ki a térképolvasás képességét. Az egész út nem volt több mint mondjuk 2×15 km, ráadásul egy része városban, másik része országúton, tehát mégse árkon-bokron-prérin keresztül. De annyit még mondtak, hogy a város felé ne a műúton menjünk, hanem inkább itt a kertek alatt, mert a lánctalp elbassza az aszfaltot, az aszfalt meg a láncot, meg különben is, erre rövidebb.

Hát jó, elindultunk. Az idő továbbra is kegyetlen szar volt, Jankóval felváltva álltunk ki a búvónyíláson, egyszerűen nem lehetett pár percnél tovább kibírni. Mikor Jankónak bevallottam, hogy szemüveg nélkül nem látok semmit, szemüvegben viszont képtelenség harcjárművet vezetni, szóval ne számítson rá, hogy akár egy métert is fogok vezetni ebben a gané időben, akkor Jankó megígérte, hogy ezért még ki fog belezni és meg fog baszni anyám hátán.

Egyszerre nagyjából 100-200 métert tudtunk menni, akkor meg kellett állni, körülnézni, hogy mivan, nem akartunk volna berongyolni egy kerítésen, vagy elsodorni egy kishidat. Közben megállapítottuk, hogy a páncélos fejvédő meg egy kurvahideg viselet (nyáron meg kurvameleg), de muszáj azt használni, mert anélkül bebasszuk a fejünket mindenhová.

Megyünk már egy ideje, néha ránézünk a térképre, de itt valami kezd nem stimmelni, kurvára nincs köze a térképnek a tájhoz. Jó, hogy katonai térkép (mellesleg ilyet akkor láttam először, de szerintem a Bálint hadnagy úr is), és nincsenek rajta a gyógyszertárak meg a postahivatalok, de akkor is. Mindegy, úgy tűnik, hogy valami úton megyünk, ami nagyjából a térképen is mintha látszana, hát valahogy csak odaérünk, gondoltam. Bálint hadnagy megnyugtat, hogy csak követni kell a pörgettyűs tájolót, és nem köll beszarni, ecséim.

Na, így mentünk pár órát, az én számításaim szerint már minimum az Atlanti óceánnál kéne lennünk ebben a tempóban, de csak nem látszik, hogy megérkeztünk volna, viszont a környék egyre kopárabb, házak már nincsenek, út se látszik, semmi támpont nincs, csak a nagy fehér préri meg a kavargó hófúvás. Hát mondom, eltévedtünk, bazz. Bálint hadnagy is sejthet valamit, mert megáll előttünk, és kiadja a parancsot, hogy kapcsoljuk ki a fényszórókat, hogy jobban lássunk. De ez se segít, be kell látnunk, hogy lövésünk sincs, hogy hol vagyunk. Tanácstalanul nézünk egymásra, Bálint hadnagy rádión próbál eligazítást kérni, de recsegésen meg sípoláson kívül mást nem sikerül kicsiholni a rádióból.

Mostmár tuti, hogy rondán eltévedtünk, ráadásul improvizálni se jó ötlet, mert ki tudja, meddig bírja még a motor meg a lánc, és idővel a gázolaj is el fog fogyni, aztán itt ragadunk a nagy büdös magyar éjszakában, és az nekünk rossz lesz. Bálint hadnagy úr közölte, hogy fogjuk be azt az ótvaros nagy pofánkat, mert ő most gondolkodik. Ekkor volt kábé éjfél. Végül Bálint hadnagy kisütötte, hogy megvárjuk, míg kivilágosodik, és akkor hátha jobban látunk, addig meg próbáljunk meg aludni, egy ember kiáll őrségbe.

Becsuktuk a búvónyílásokat és megpróbáltunk a deszantban aludni valamennyit. Olyan 6 óra körül kezdett pirkadni, addigra elcsendesedett a szél és elállt a hóesés is, szikrázó hideg, szép tiszta reggel lett. Ahogy világosodott és körülnéztünk, előttünk és mögöttünk 100 méterre egy-egy fasort láttunk. Na most ez jó nekünk? Bálint hadnagy megválaszolja a kérdést: – Basszátok meg, ez az Iparcsatorna! Rajta vagyunk az Iparcsatornán!

És tényleg, ahogy jobban megnézzük, felismerjük a Dunának ezt az öblét, amit a környékbeliek valamiért Iparcsatornának hívnak. Mi ott álltunk egész éjjel a Duna jegén 2 darab 15 tonnás ócskavassal, járó motorokkal. Hát mit mondjak, be voltunk szarva. Bálint hadnagy ordítva kiadta a parancsot, hogy azonnal tűnjünk innen, mielőtt beszakad, de addigra már Jankó a vezetőállásba pattant, és neki volt igaza, hogy hátramenetben iszkolt ki onnan, nem kockáztatott egy fordulót. Minden esetre mi gyalog követtük a partig.

Persze innentől kezdve kiválóan ment a tájékozódás: a szikrázó napsütésben jól látszott a laktanya melletti víztorony, hihetetlennek tűnt, hogy alig néhány kilométernyire vagyunk tőle, az egész éjszakai hősies expedíciónk végülis csak egy szánalmas toporgás volt a Dunaparton.De legalább hamar hazaértünk.

Ez volt az első és egyben utolsó gépesített missziónk. Azt hiszem, Bálint hadnagyot rettenetesen lebaszták ezért a balfaszságért, és a továbbiakban már csak profi személyzettel engedtek ilyen mentési feladatokat csinálni. Az a rettenetes hideg, havazás és jegesedés még hetekig eltartott. Pár hónappal később, talán már májusban, egyszer a Bakonyon keresztül vezetett az utunk. Az út menti szakadékokban még ekkor is látszottak az óriási hókupacok, amiket a hóekék tolhattak le még télen.

Tags: ,

16 Responses to “Hideg napok”

  1. jól emlékszem erre a télre, bár én még csak alsós kisiskolás voltam.

  2. ezt csak kesztyűben tudtam elolvasni.
    (najó, mostanában amúgyis rajtam van, egy ideje abban gépelek)

  3. Az iskolat, ahova egy idoben volt szerencsem jarni, a hadsereg futtatta. Hetnte egy napot azzal toltottem, hogy bmp1-et meg t72-t mostam nagynyomasu vizsugarral es kefevel. Mindig irotora ossze voltak ganyezva, regardless osz, tavasz vagy tel. Utobbi azert volt fura, mert nem ertettem, hol talalt sarat az a sok retardalt katona minusz husz fokban.

  4. a helyzet fokozódik!:)

  5. Alkotmányos jogaim gyakorlásában akadályoz ez a kurva január.

  6. ma van a gyertyaszentelő medve napja, és mivel süt, vegyetek duplazoknit

  7. Itt egy szakmai összefoglaló a 86-87-es télről.

  8. Tokom kivan a hoval meg a hideggel.

  9. mesélj, mi van arra? kép is jöhet!

  10. Ho van, sok ho. egy nap alatt esik hatvan-hetven centi, amitol lealla varos. Dolnek a fak, nem kotornak. Mindenki lapotol, en nezem, ahogy masok lapatolnak. Villany nemigen van, bar a kornyekunkon sok a kovetseg meg a celebrity, igy arrafele oke. Autozni nem lehet, csak ha van Hummered. Busz nincs, metro csak a foldalatti szakaszokon jar. az meberek mindent megvesznek, ami a polcon van, a boltban arha hosszuak a sorok, igy csak akkor megyek, imkor mar szakad, es senki nincs ott.
    A kozeli pizzeria es borbolt mukodik, igy nincs ok aggodalomra.

  11. dőlnek a fák ahelyett, h kotornának? nem vársz te egy kicsit túl sokat a természettől?!

    egyébként irigyellek kicsit, mert itt semmi érdekes természeti katasztrófa nincs egyelőre.

  12. Nem igaz, hogy már megint havazik, bazz!

  13. Es vihar is van. Nagyon szar az ido.

  14. Máma már meleg volt, 2 fok! Csak hazajövéskor vettem észre, hogy elfelejtettem az autóban fűtést kapcsolni, pedig az ablakot dohányzási célból lehúzva kell tartani, mert kiesett a helyéről a hamutartó (már vagy 4 éve)

  15. Az auto egy nagy feher bucka. Alom az alomban.

  16. itt is esik, nagyon állat!