Hűvösvölgy

by

1

Hirtelen világossá vált számára, hogy valami van. Az nem volt világos, hogy csak ő van, vagy ő van egy világban. Nem is tudta hirtelen megállapítani, hogy van-e különbség aközött, hogy ő van csak, vagy ő van egy világgal együtt. Fogalma sem volt, hogy egyáltalán van-e különbség a két dolog között, és próbált visszaemlékezni, hogy korábban gondolkodott-e már mindezen, vagy ez most egy minden precedens nélküli gondolat, illetve észlelés. Most éppen biztos volt benne, hogy a gondolat viszont nem pont ugyanaz, mint az észlelés, de aztán elbizonytalanodott. Ez felvidította, hiszen ez – hogy az előbb még biztos volt valamiben, most meg már egyáltalán nem biztos benne – egy változás volt, és a változás most számára a létezés bizonyítéka volt.

Észlelte, hogy különféle dolgokat gondol, és ezeket egymás után gondolja, tehát van időbeliség. Létezik időbeliség. Vissza tudott gondolni arra, hogy korábban bizonyos dolgok hirtelen világossá váltak, legelőször is az vált világossá, hogy valami van. Ezt kiindulási pontként rögzítette. Arra is emlékezett, hogy utána különféle további dolgokat is gondolt, de azoknak inkább már csak a jellegére emlékezett. Tehát feledékeny. Eszébe jutott, hogy ő feledékeny. Ez volt az első eset tiszta, átlátszó és teljesen vadonatúj világában, hogy egy olyan dolog ötlött a fejébe, ami az épp most rögzített legelső dolgot – a bizonyos mértékű létezés hirtelen világossá válását – is megelőzte. Van tehát múlt.

Logikus is, hogy van múlt, hiszen az észlelést múlt nélkül aligha tudná észlelni. Illetve talán észlelné, de bizonyos intellektus nélkül, nem tudná felfogni, hogy észlel valamit. Ha valamilyen múltból következően nem volna már képes eleve gondolkodni, akkor most nem tudna gondolkodni. Érdekesnek találta, hogy a dolgok mennyire beigazolják saját magukat. Hogy például ha nem tudna gondolkodni, akkor nem tudna gondolkodni azon sem, hogy tud-e gondolkodni, illetve tudott-e korábban gondolkodni. Most úgy érezte, remekül tud gondolkodni. Elégedettség áradt szét benne. Ezzel egy időben észlelte, hogy teljes világát faltól falig kitölti a boldog elégedettség.

Fáradság nélkül vissza tudott emlékezni az első számú dologra, ami nevezetesen az volt, hogy hirtelen világossá vált valamifajta létezés, legalábbis kialakult valami gondolkodás, ami aligha létezhetne létezés nélkül. Úgy érezte, ideje számot vetnie mindennel, ami eddig volt. Amit most hirtelen össze tudott foglalni az a legelső felismerés volt, amikor felismerte, hogy van valami, aztán különféle gondolatok voltak, amiből talán elég arra emlékeznie, hogy ő feledékeny, tehát bizonyára feledékeny volt már korábban is, és még azt is fontosnak tartotta, hogy érzett különféle dolgokat. Érzett vidámságot, aztán érzett elégedettséget, tehát érezni is tud, nemcsak létezni, és nemcsak gondolkodni.

Talán itt meg is kéne állni. Valahogy nem kéne, hogy a dolgok ennél sokkal jobban kiszélesedjenek. Felmerült ugyanis benne valami megmagyarázhatatlan érzület, amely azt súgta, hogy a mostani tökéletes harmónia, jókedv és elégedettség, egyáltalán ez a mostani teljesen átlátszó, tiszta és tökéletes világ, ez a tökéletes létezés el tud romlani. Volt már korábban rosszabb. Eszébe jutott, hogy nem volt mindig minden ilyen jó, mint most. Eszébe jutott, hogy voltak problémák. Eszébe jutott, hogy volt már sokkal szélesebb a világ, és az a szélesebb világ tartalmazott olyan dolgokat is, amelyekből eltérő következtetésekre is lehet jutni, mint amire most, teljes világát töviről hegyire lajstromba véve jutott: hogy minden a lehető legnagyobb rendben van.

Elhatározta, hogy itt megáll. Ennyi dolog elég. Ekkora világ éppen elég. Arra, rendben van, emlékezhet, hogy a világ teljes bizonyossággal tágabb ennél a mostani világnál. Arra emlékezhet, hogy ez a mostani világ, amely azzal kezdődött – hogyan is lehetne elfelejteni – hogy hirtelen világossá vált a létezés ténye, meg még néhány dolog, szóval hogy ez a mostani világ csak egy részlete a teljes világnak, erre emlékezhet. Ezennel – ünnepélyesen – ezt az al-világot, amely a fővilágnak tehát egészen nyilvánvalóan csak egy részlete, kinevezte teljes világnak. Olyan világnak, amely további bővítésre, érdeklődés hiányában, nem szorul. Vagyis szorul, nem szorul, a lényeg, hogy ez a világ jó, sőt tökéletes, ezért tehát itt megáll.

2

Eltelt bizonyos idő. Sőt, lehet, hogy nagyon sok idő is eltelt, bár változás nem történt. A világ nem tágult legalábbis. A világ kicsi maradt, áttekinthető, könnyen összefoglalható. A világot most is teljes terjedelmében kitöltötte valamiféle derű és elégedettség. Továbbra is úgy tűnt, hogy minden rendben van, és a minden nem az összes dolgoknak csak egy részhalmazára vonatkozik, hanem úgy ahogy van, minden rendben vagy, hacsak nem próbált belekötni abba a tejesen jelentéktelen problémába, hogy ezt a világot mesterséges önkorlátozás határolja, hiszen eldöntötte, hogy ekkora a világ, és kész, vége, hatszáz.

Csak ne lenne ez a feledékenység. Ez a feledékenység aggasztó. Olyan derűs, átlátható és otthonos ez a világ, olyan nagyszerű, hogy hasít az agya, mint a zsilettpenge. Csak ez a feledékenység ne lenne. Meg ez az ismétlődés. Minden olyan repetitív. Amire vissza tudott emlékezni, már az is annyira szánalmasan monoton és folyton önmagát ismétlő volt. Hát még milyen lehet mindaz, amire nem tud visszaemlékezni. Kész röhej, de amint elhatározta, hogy nem akarja tovább bővíteni a világát, tehát nem akar szándékosan visszaemlékezni többre, mint amire most éppen visszaemlékszik, azóta mintha már arra sem emlékezne túl konkrétan, hogy mit is tartalmaz ez a világ.

Gyorsan ismét elkezdte összefoglalni, hogy volt egy első felismerés, aztán különféle más gondolatok, aztán rájött, hogy feledékeny, ami az első aggasztó dolog volt, bár ezt követte egy teljes bizonyosság afelől, hogy ő milyen pompás tökéletességgel gondolkodik is, tehát volt a kellemes és mindent betöltő érzés, hogy minden rendben, volt az, hogy itt megáll, meg volt a felismerés, hogy folyton csak ismételget. Folyton csak ismételget. Ismét felsorolta világának leltárát, pedig emlékezett, hogy egyszer már felsorolta. Ez unalmas. Ez ostoba és öncélú. Ez nem vezet sehová. Ez nem elég szórakoztató és nem is elég elgondolkodtató.

3

Kipattant a buborék, és észrevette, hogy lát. Egy utcát lát, és embereket lát, az utcán forgalmat lát és hall, mert hát hall is. És megy is, megy az utcán, és rögtön előjött az egész világ. Oldalra sem kellett néznie, mert tudta, hogy két oldalt kik mennek mellette. Tudta, hogy hárman mennek a városban, pontosan tudta, hogy hova mennek és honnan, és természetesen még sokkal többet is tudott. Mindent tudott. Legalábbis kvázi, hiszen mindent senki nem tud. Még mindig kitöltötte a világát a derű, az elégedettség, amelyről persze kiderült, hogy pusztán egyfajta hamis teljességérzet, hamis mélységérzet, és pünkösdi királyság. A korona mégis sokáig még a fején maradt, ahogy ment a két másikkal az utcán. Tánc!

Tags:

Comments are closed.