Legelső versem

by

Hűvösvölgyi állomáson
Volt egy komoly látomásom
A pilóták hátraküldtek
Tücsök komák hegedültek
Felvéstem a háttámlára:
Elöl ültem általába’

Watashi no ushiro ni
Vörös lombból kocsonya nő
Tonari no tomodachi
Sati és egy kocsonyanő

Repülési kézikönyvből
Mindezekről értesültem
Bús, kocsonyás téli lombból
Koronám nőtt, ésszerűtlen

Nem tudtam, hogy nem tudtam, és
Zsíros gömbök rám gurultak
Jégcsúszdán fel, mászóvassal
Sosem gyúrtak homorúbbnak

—-

Zsiráfnyakam lehanyatlik
Szájon csókol nyájas tömeg
Légdunyhám már ólmos, álmos
Takargass be, kormos öreg.

Tags:

One Response to “Legelső versem”

  1. […] Kipattant a buborék, és észrevette, hogy lát. Egy utcát lát, és embereket lát, az utcán forgalmat lát és hall, mert hát hall is. És megy is, megy az utcán, és rögtön előjött az egész világ. Oldalra sem kellett néznie, mert tudta, hogy kétoldalt kik mennek mellette. Tudta, hogy hárman mennek a városban, pontosan tudta, hogy hova mennek és honnan, és természetesen még sokkal többet is tudott. Mindent tudott. Legalábbis kvázi, hiszen mindent senki nem tud. Még mindig kitöltötte a világát a derű, az elégedettség, amelyről persze kiderült, hogy pusztán egyfajta hamis teljességérzet, hamis mélységérzet, és pünkösdi királyság. A korona mégis sokáig még a fején maradt, ahogy ment a két másikkal az utcán. Tánc! […]