Lehúztam a vécékulcsot

by

Van egy olyan képességem, amelyikről még soha senkinek sem beszéltem. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”, gondoltam. Elkezdtem írni, és tessék, látom magam, amint nyilvánosságra hozom legnagyobb titkomat, minden sikerem és kudarcom kulcsát: Soha nem vagyok képes elfelejteni – SEMMIT!

Mindenre pontosan és részletesen emlékszem. Rápillantok egy óvodáskori fényképemre nagyanyám albumában, és élesen emlékszem, melyik vers melyik soránál villant rám nagyapám ócska vakuja. Biztos sokan irigyelnének vagy örökösen próbára tennének, de még többen tartanának tőlem vagy hasznot akarnának húzni belőlem a környezetemben, ha kiderülne.

Emlékszem gyakori, hosszú, fordulatos és legtöbbször varázslatos álmaim minden eseményére még gyerekkoromból is, de a legrosszabb, hogy nemcsak egy példányban emlékszem. Az is pontosan megmarad, amikor egy adott helyzetben visszagondolok egy korábbi dologra. Emlékszem tehát magára az eseményre, valamint arra is, milyen volt a későbbi eszemmel végiggondolni, majd átélni a szégyent és felháborodást, amit az ellenem és az általam elkövetett igazságtalanságok csak utólag váltottak ki belőlem. Ezért az ilyen nagyobb lélegzetű, tudatos visszaemlékezések – amelyekhez egyébként semmi erőfeszítésre nincs szükségem – még az eredeti eseményeknél is sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, és ezekre a visszaemlékezésekre is holtomiglan emlékezem.

Belenézek a tükörbe, amelyre 4700 forint volt nyomtatva, majd piros filctollal átlósan áthúzva, és kék golyóstollal aláírva, hogy 2700 – mindez négy éve az IKEA kishibás részlegén, a piac szinten, amikor megvettem. Belenézek, és pontosan emlékszem hatéves bőrű, ártatlan arcomra a gyerekkori tükörben, emlékszem a későbbi pattanások helyére és tartalmára, a kis ártatlan füllentésekre, hogy „nem emlékszem”, és emlékszem mire mondtam akkor, hogy nem emlékszem, és mennyire vágytam rá reménytelenül, hogy majd csak tényleg elfelejtem.

Persze tudok fejből minden verset és prózát, amit valaha odafigyelve hallottam vagy olvastam. Csak abban tévedek, ami sosem jutott el az agyamig, mert az ép elmém védelmében megtanultam a nem odafigyelés művészetét. Minden idegen nyelv, akcentus, mimika és nyelvtani szabály ragad rám, mint a kosz. Talán viccesnek tűnhet, hogy amikor egy fél évig füldugó nélkül jártam matekórára, kizárólag ötös osztályzatom volt, pedig korábban csak a szánalomra méltó serdülőkori testtartásomnak köszönhettem a kettest. Óh, milyen kristálytisztán emlékszem: Kezdetben örökösen hibákat helyeztem el a válaszaimban, nehogy azt higgyék, hogy puskázok, méghozzá olyan súlyos hibákat, hogy gyenge osztályzataim voltak. Előbb megbuktam, aztán egy időre feladtam a reménytelen küzdelmet a sorsom ellen, és minden tanulás nélkül megnyertem az országos tanulmányi verseny első díját. Talán szerencsés vagyok?

Arra is emlékszem ám, amit ébren álmodozok! Emlékszem, hogy elegánsan lekungfuztam a pimasz embereket, hogy átláttam a falon, hogy kézrátétellel gyógyítottam haldokló gyermekeket. Minden részletében emlékszem, milyen volt azzal a 874 nővel, 37 férfival, 14 állattal és 4 nem létező lénnyel, akikkel képzeletben és álmaimban összesen viszonyom volt. Utána már hiába próbálnám máshogy elképzelni, mert – mivel az eredeti álom kitörölhetetlenül bevésődött – másodszorra is pont ugyanolyan jó, érdektelen vagy undorító a végkifejlet. Tehát nyugodtan állíthatom, hogy – bár nyilván tévedhetetlenül emlékszem, mi a valóság, és mi a képzelet – azok a dolgok is pontosan ugyanannyira megtörténnek velem, amelyek pedig valójában nem. Legfeljebb annyi a különbség, hogy így még szabadlábon vagyok, és életben.

Nagyon gyakran álmodoztam például arról, nappal és éjjel egyaránt, hogy átlagos vagyok és elfelejtek dolgokat. Álmaimban, ahogy teljes természetességgel repülök például, úgy felejteni is tudok. Ha időben lefekszem, nem vacsorázom sokat, és a szoba is pont kellemes hőmérsékletű, sokszor álmodom, hogy tétován, tehetetlenül keresem a ruhámat meztelenül, és hamarosan indul a vonatom, de nem tudom, honnan és hová. Olyankor álmomban kóválygok, nem ismerem fel a személyeket, pedig ébren a CIA adatbázisa hozzám képest ballada. Álom, édes álom!

Végül azonban megelégeltem, hogy csak álmomban vagyok boldog, és elhatároztam, hogy élni fogom az álmaimat. Ez pedig pontosan akkor történt meg, amikor először engedtem eljutni az agyamig azt az angol kifejezést, hogy „live your dreams”. Azt viszont, hogy ez pontosan mikor és hogyan történt, és hogyan sikerülhetett, ha agyonütnek, sem tudnám már felidézni.

Tags:

One Response to “Lehúztam a vécékulcsot”

  1. Ez kurvajó.