Egyremegy

úgy alakult az élet, hogy hirtelenül kellett venni egy hörcsögketrecet.

Nem sokat morfondíroztam, csak kétféle volt, egy kisebb és egy nagyobb (értelemszerűen).  A nagyobb drágább volt. Mivel az eladó tájékoztatott arról, hogy a kisebbik tulajdonképpen nem jó, mert alig fér el a vackaival az állat, és különben is majdhogynem kínzás abban tartani, megkérdeztem, hogy akkor miért árulják. Mondta, hogy persze, rövid időre,  szállítani jó.  Azt nem kérdeztem meg, hogy ki vesz  kifejezetten a hörcsögszállításra ketrecet, mert nem vagyok egy kekec.  Úgyhogy kiválasztottam a nagyobbikat, mert  állatkínzó se vagyok.

A pénztárnál pedig megkérdeztem, hogy nem adnak-e valami anyáknapi árengedményt. Hát szeretne? – kérdezte az eladó selymán.

- Ha választani lehet, akkor persze! – mondtam, és erre a kisketrec áráért odaadta a nagyot.

- De aranyos! – mondtam  neki széles mosollyal és valósággal meg voltam dicsőülve, hogy ilyen történhet velem. Úgy látszik, teljesen elveszett se vagyok.

Ez két dolog miatt volt jó. Egyrészt mert folyton kiszökött az akváriumból, (nem az eladó, a hörcsög), és mindig keresni kellett és nem mindig találtuk, és folyton féltünk, hogy baja esik, mert olyan nagyon pici (törpehörcsög).  Mondtam is a kutyának, ami (aki) valójában nem az enyém, hogy nna, van itt valami, ami még nála is problémásabb. (Ez persze nem igaz, mert például  most se a hörcsög ugat magából kikelve féltíz magasságában, mert hallja a többi kutyát).

Úgyhogy ebből a ketrecből aztán nem tudja magát szabadlábra helyezni, és mégis elég helye van (gondolom én), hogy ellegyen.

Másodszor pedig azért volt jó, mert Cinna (is) azt mondta, hogy túlságosan zárkózott és távolságtartó vagyok és látszik rajtam, hogy nem érdemes hozzám közeledni.  Tiltakoztam persze, de mondta, hogy vegyek szoknyát, meg vegyem ki a befőttesgumit a hajamból.  Ami tiszta hülyeség, mert a képem szoknyában is pont olyan távolságtartó tudna lenni, ha az volna, és az nem is befőttesgumi volt, hanem egy szép ronda krumplifőzelék-színű vastag gumiszallag (szalag?), amivel a vastag iratkötegeket szokták összegumizni. De mikor találkoztunk egyik nap, nem volt a kezem ügyében más, és jó ötletne tűnt azt tenni a hajamba.

Szóval tiltakoztam, mikor mondta ezt a zárkózottságot, és úgy gondoltam, hogy nincs igaza. De mikor tegnap reggel (a hajnali szigetkör után) autókáztunk haza a kutyával (mer azt csak akkor lehet szabadjára engedni, ha közel s távol ember, állat nincs  a láthatáron, úgyhogy ha elengedem, akkor valósággal olyan vagyok, mint egy bagoly, aminek körbeforog a feje) , az egyik piros lámpánál egy autó állt mellénk.

Ez, mondjuk, gyakran megtörténik piros lámpánál, de most a vezető fiatalember (mostanában a negyvesnesek fiatalemberek :) ) egyszerűen rám és a kutyára mosolygott kedvesen. A kutya tényleg mosolyognivaló volt, mert nagyon helyes kinézete van (ha nem őrjöng), de  én, valahogy úgy éreztem magam, mint egy szégyenlős süldőlány,  zavarbajöttem,  elkaptam a pillantásom és nem is néztem vissza rá.

Azt hiszem, történt pár hasonló eset, csak nem tudatosult. Eszembejutott Cinna. 

Elővettem a szoknyáimat.

This entry was posted on Sunday, May 2nd, 2010 at 21:48 and is filed under hangulat. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.