Posztumusz őrnagy meséi

by

A Mari faterja katonatiszt volt, és itt lenne értelme az európai kultúrnyelvekben jól bevált régmúlt idő használatának, mert ő már akkor is csak ex katonatiszt volt, amikor én őt 20 évvel ezelőtt megismertem. Nem volt öreg, negyvenes éveiben járhatott, de kb. 20 év szolgálati idő alatt szó szerint rokkantra itta magát: a harmadik infarktusa után szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, nyugdíjba küldték, és ez alkalomból a szokásokhoz híven adományoztak neki egy őrnagyi rendfokozatot, ha már aktív évei alatt ezt ritka szerencsétlen módon nem sikerült elérnie. Mondogatta is mindig, hogy “Hehe, én csak egy ilyen posztumusz őrnagy vagyok, Artúrkám”. Én sose voltam benne biztos, hogy tisztában van-e a szó jelentésével, és ezzel mutat-e fityiszt a veszedelmesen közeledő negyedik infarktusnak.

Lényeg a lényeg, hogy óriási dumás volt az öreg (öreg? vazze, kábé annyi lehetett, mint én most), tele volt kurvajó történetekkel, és mivel nyugdíjazásáig Kecskeméten szolgált, az (akkor még nem Szentgyörgyi Dezsőről elnevezett) 59. számú Harcászati Repülőezrednél, magyarán a három magyar vadászrepülő ezred egyikénél, hát én tátott szájjal figyeltem a sztorikat. És bár szentül meg voltam győződve róla, hogy ordas nagy kamuzás az egész, vagy legalábbis jelentős túlzásokkal javítja fel az egyébként dögunalmas kisvárosi helyőrség helyi mendemondáit, szinte minden mondatát megjegyeztem, annyira jól adta elő őket, és hát engem már akkor is érdekeltek a repülők. Nameg az alkoholista katonatisztek zsenge leánykái.

Péter, a fenegyerek bukása és tündöklése

Péter fiatal, tehetséges, vagány vadászpilóta volt. Kitüntetéssel, osztályelsőként végzett a Szovjetúnióban, ahol Mig21-es hajózó kiképzést kapott, ezért rögtön főhadnagyként kezdte pályafutását a kecskeméti vadászrepülőezrednél.

Tudását és képességeit nemsokára bajtársai is kezdték tisztelni, egyszerűen mindent tudott, ami tudható volt akkoriban a repülés tudományáról és művészetéről, és még azon túl is pár dolgot, vakszerencsét, ráérzést, ösztönöket, hatodik és hetedik érzéket, amikre – tegyük hozzá – igencsak szükségük volt a korabeli technikán repülő pilótáknak. A MiG 21 gyakorlatilag a Varsói Szerződésben a presztízsfegyver szerepét töltötte be (kétszeres hangsebesség, satöbbi), harci értéke azonban állítólag kimerült az elrettentésben: nehézkes kezelése és műszaki nívója miatt épp csak egy kicsit volt veszélyesebb tulajdon kezelőjére, mint az ellenségre.

Azonban Péter sikeresen betörte a kezelhetetlennek hitt csikót, mindig minden feladatot sikeresen és pontosan hajtott végre, olykor bajtársait is elszórakoztatta egy-egy bravúros mutatvánnyal. Péter, a sztárpilóta ezen felül még mocskosul jóképű gyerek is volt, sorban álltak nála a Bács-Kiskun megyei nők, nem csoda, hogy idővel Péter önmagát is istenként kezdte imádni.

Kezdődtek aztán a bajok. Péter egyre többet engedett meg magának, parancsnokai kezdetben elnézték kilengéseit, és nem nagyon akartak konfrontálódni a hajózó állomány körében igen népszerű, és szakmailag egyébként is nélkülözhetetlen Péterrel. A bemutatórepüléseket például mindig rá kellett bízni, ha garantáltan kifogástalan eredményt akartak. Ettől függetlenül a parnacsnokságnak eléggé tele volt a töke az önfejű és renitens Péterrel, az állandó balhéival, meg a körülötte uralkodó állandó felhajtással.

De egyszer csak megtörtént a baj. A szovjet MiG gyárból érkezett küldöttség tiszteletére rendezett bemutatórepülésen Péter – az előzetesen egyeztetett programra fittyet hányva – egy hajmeresztő, 10 méter magasságban elkövetett inverz (gy.k.: hanyatt) áthúzással vélte elkápráztatni a vendégeket, demonstrálva részint a kiváló szovjet technika remek késességeit, részint ugye a magyar harci pilóták felkészültségét.

A hatás sajnos pont az ellenkezője lett: a szovjet küldöttség egy emberként kapott frászt a látványtól, és még mielőtt Péter a következő figurába fogott volna, a repülésvezető leparancsolta a földre, és ordítva közölte vele, hogy azonnal jelentkezzen a parancsnokánál.

– Péter, bazmeg, mi volt ez?! A szovjet elvtársak világosan megmondták, hogy ez a repülő nem erre való. Nem erre tervezték. Nem ez a dolga. És hogy nem is értik, hogy mi itt hogy merészeljük a méregdrága technikát ilyen virtuskodásra használni. És azt se értik, hogy hogy tűrünk meg ilyen felelőtlen pilótákat az állományban. Ugye érted, Péter, hogy ez mit jelent?

Pétert tehát kirúgták, leszerelték, eltiltották, bevonták, eltörölték és kitiltották. És még örüljön, hogy megúszta hadbíróság stb. nélkül.

Péterben egy világ omlott össze. Nem értette meg, hogy mit vétett, hiszen ő pusztán annyit tett, hogy kihozta magából és a reá bízott technikából a legjobbat, ahogy erre tiszti esküjében is megesküdött, ahogy erre az egész életét rátette, ahogy csak ennek élt és csak ebbe akart belehalni is.

Ott állt 30 évesen, derékba tört karrierrel, a civil életben teljesen használhatatlan ismeretekkel, tökéletesen kilátástalanul, végletekig megalázva és kisemmizve mindenéből. Tiszti lakásából visszaköltözött anyjához, de munkát – méltó munkát – nem talált. Inni kezdett, balhézott a városban, fogyott a pénze és egyre mélyebbre süllyedt a poros kunsági ganéban. Talán a legjobban az bántotta, ahogy az emberek összesúgtak a háta mögött: “Nézd már, tudod ki ez a szerencsétlen roncs? Emlékszel még rá, a Péter, aki milyen kunsztokat tudott? Most meg hogy néz már ki…”

* * *

Teltek múltak az évek, a város és a repülőtér élte az életét, új pilóták jöttek, kiképzési repülések követték egymást a szokott rendben. A város rezignáltan tűrte az ezzel járó kellemetlenségeket: az utánégetővel felszálló géppárok borzalmas robaját, a hangrobbanásokat, a hajnalonként részegen kurjongató tiszteket és sorkatonákat.

Szokásos kiképzési napként indult ez is, Szabó II. százados magassági ruhát öltött, a beült a gépébe, a segítőkatona ráillesztette a kabintetőt, majd elhúzta a keréksarukat. Szabó II. százados megkapta a gurulási engedélyt, a majd a pályaküszöbhöz érve gondolatban mégegyszer átfutotta a felszálláskor elvégzendő teendőket, és végre megkapta a felszállási engedélyt.

Az előírásokhoz híven ütközésig előretolta a gázkart, hogy majd a V1 sebességnél kezdhető lapos emelkedés mellett a futóműveket és az ívelőlapokat behúzhassa, majd további sebességet gyűjtsön és intenzív emelkedéssel elérje a tervezett biztonságos utazómagasságot, ahol majd óvatos mozdulatokkal elkezdheti visszavenni a tolóerőt.

Szóval előrekúrta a gázkart, felemelte a gépet, 10 tonna aluminium és kerozin ordítva hasította az alföldi délutánt, másodpercenként nagyjából száz méternyit emelkedve. Szabó II. százados egyik szemét állandóan a magasságmérőn tartva folytatta az emelkedést, majd közeledve a 10.000 méterhez, lassan elérkezettnek látta az időt a tolóerő csökkentésére, ígyhát egy határozott mozdulattal maga felé húzta a gázkart – és nem történt semmi.

Na mégegyszer, hogyaszongya, gázkar, visszahúz, dehát nem mozdul, a kurva annyát. Hát ez nem igaz. Beragadt a gázkar?! Teljes tolóerőn? Jajjbazmeg! Hát ilyen nincs!

Jelentette rádión, hogy mi a helyzet. A repülésirányítónak hirtelen melege lett: iszonyú gáz ez így, nyilván a szerelők kúrtak el valamit, de most hogy lehet ezt a helyzetet megoldani? Gyorsan odatrombitált mindenkit aki élt és mozgott és esetleg lehetett valami használható ötlete.

Egyrészt mert ugye nem lehet tudni, hogy a hajtómű meddig bírja teljes terhelésen, de ha még bírja is, hogy lehet ezzel így leszállni? El lehetne zárni az üzemanyagszivattyút, de leszállni ezzel a típussal gyakorlatilag lehetetlen hajtómű nélkül: a szuperszonikus kialakítás miatt nagy besiklási sebességre van szükség, amit kb. 50% tolóerővel kell megcsinálni, különben vagy túl nagy lesz a besiklás szöge (-> reccs), vagy túl kicsi a megközelítési sebesség ( -> placcs).

Legvégső esetben ugye lehetne katapultálni, és hagyni a gépet veszni, dehát ez borzasztó blamázs lenne, fejek hullanának, arról nem is beszélve, hogy a katapultálás szégyenletes művelete – az adott technika ismeretében – egyáltalán nem garancia a pilóta életben maradására. Tehát valahogy muszáj épségben lehozni a gépet is meg a pilótát is, lehetőleg a betonra.

Mindenesetre utasították Szabó II. századost, hogy ne csináljon semmit, hanem repüljön 1 perc hosszúságú négyzeteket a repülőtér felett, amíg kitalálnak valamit. Összedugta a fejét a sok okos repülőember, de semmi értelmeset nem tudtak kitalálni, álltak ott a kínos csendben. Míg egy bátortalan hang megszólalt: “Izé, nem kéne a Pétert megkérdezni?” Mert a kirúgott sztárpilóta emléke még mindig legendaként élt a repülőtéren, és bár Péternek már rég nem volt bejárása a céghez, most azonnal autót küldtek érte.

Az autó a repülőtér kapujában szedte fel Pétert, aki már a városból látta, hogy négyszögeket repül egy gép a repülőtér felett, és ebből tudta, hogy baj lehet, ott a helye. Felment a toronyba, nem szólt senkihez, csak magához ragadta a mikrofont, és elkezdett nyugodt hangon, egyszerű parancsokat adni a halálosan rémült Szabó II. századosnak.

– Süllyedj 2500-ra. Jobb forduló 090-re. Mérd meg, hány másodperc így a hosszúfal. Nagyszerű, most jobb forduló. Futó ki, és gyere le 750-re. Előtted a pálya, látod, ugye? Fasza. A kenyérgyár kéményénél bólints rá a küszöbre. Oké, már én is látlak. Most zárd el a tápszivattyút!

És a toronyból látszik, ahogy a gép a siklás utolsó párszáz méterét hajtómű nélkül, megfelelő sebességre lassulva teszi meg, nagyot zöttyenve ugyan, de biztonságosan talajt fog, fékernyő nyílik, gép gurul, normálisan lassul, helyzet megmentve, mindenki fellélegzik.

Egymás nyakába borulnak, egymás vállát veregetik az irányítótisztek, Péternek is szánnának egy-két jó szót, de ő már nincs ott, lefelé botorkál a lépcsőn, vége a cirkusznak, neki már itt nincs több dolga.

Tags: ,

2 Responses to “Posztumusz őrnagy meséi”

  1. Yes, yes, yes, awesome!
    Keep it coming.

  2. Imádom! Ez is egy olyan filmre kívánkozó: és akkor a magányos hős ezer ránccal, az alkohol nyomaival az arcán csendben elvonul… (Nagytotál a maradókra, és akkor az utcán a kamera utoléri a Hőst. Kicsit szemerkél az eső.)