status report
byvan ez a nagy elszáradt könnygombóc a torkomban, és nem tudom, h mi lenne jobb, köpni vagy nyelni.
jó érzés-e, ha az embernek igaza lesz, nevezetesen úgy, hogy azt mondja, fájni fog, ha lenyúzod a bőröm, és még csak meg se rándulsz közben, majd pedig tényleg fáj?
baj-e, hogy (különböző okokból) lassan egyikünk sem ír ide, vagy, mint minden változás, se jó, se rossz, csak van?
furcsa-e, hogy a tízezredik depressziós szorongós álmomban a doktornő, miután tesztelte, hogy normál-e a szexualitásom (először az arcomba ült, amikor elfordítottam a fejem; majd egy faszt imitáló csövet nyomott a pofámba, mire kinyitottam a számat), munkaidőn túl ott maradt, hogy megállapítsa, azért vagyok hülye, mert nem működik megfelelően a mellékvesém, majd bevallotta, hogy ő mindig vonzódott az ilyenekhez, de akkor már mintha férfi lettem volna (hogy megmaradjon a straight vonal, felteszem), és érdeklődtem, hogy mi lett a többi ilyenekkel, akiket munkaidőn túl elemzett, mire fátyolos tekintettel közölte, hogy mind megőrültek, és akkor azt gondoltam (amit amúgy ébren is), hogy na ezt a vonzódást jól beszívtad, kisanyám.
a leglényeg viszont, asszem, mégis az, hogy mindenek ellenére nem vagyok gyáva. már. ellentétben.
nyolchetes szalámi, rémdráma, akármi
írok én majd, csak kétszer meggondolom, hogy mit szánok a nyilvánosságnak.