Van nekem a Zolibarátom, akivel a kisztáborban ismerkedtünk meg, együtt kezdtünk gitározni, pontosabban ő mutatta meg nekem az első akkordokat, meg a felkelőnapházát, meg a börtönablakábant, sőt a sztervéjtuhevent is. Mert ő előttem járt egy évvel, sőt flottul bírt már barrézni is, és épp elektromosgitárra gyűjtött.
Kötelező gimnáziumi életművünk részeként mindketten rockzenészi karrierről álmodtunk, lelkesen zenélgettünk mindenféle kutyaütő tinizenekarokban, közben kritikus figyelemmel követtük egymás munkásságát. 20 éves lehettem, amikor beláttam, hogy megélhetési muzsikus nem akarok lenni, különben se vagyok egy kiugró tehetség, a zenét meg annál szentebb dolognak tartottam, semhogy a középszerű zeneipari szakmunkások számát szerény személyemmel gyarapítsam. Arról nem is beszélve, hogy épp a dögunalmas 80-as éveket írtuk, nem volt túl vonzó perspektíva autónyi összegeket elkölteni hangszerekre meg egyéb felszerelésekre, hogy aztán pár tucatnyi részegen csápoló segédmunkásnak alternatívát kínáljak az Első Emelet meg a Modern Talking mellé.
Zoli viszont megmaradt a muzsikusi pályán, tehetsége és kitartása apránként elkezdte potyogtatni az első gyümölcsöket. De csak nagyon lassan és nagyon pici gyümölcsök voltak ezek. Zoli karrierjének kezdetén évekig játszott a Deák Bill Blues Bandban, mondhatni zokszó nélkül. Egyszer összefutottam vele egy döglesztően forró júliusi szombat koradélutánján a Budafoki úti benzinkútnál: ott állt a tűző napon két dögnehéz gitárral meg egy tömött sportszatyorral, és éppen várt a kollégáira, merthogy mennek le vidékre (= 250+ kilométer) fellépni. Pár percet beszélgettünk, majd egyszercsak tényleg megérkezett egy Barkas, rogyásig pakolva zenekari szajréval, plusz 4 sörszagú-sörhasú (meg egy féllábú) büdösen izzadó rockemberrel. Na ezek voltak a kollégái, és én akkor ezerszer megáldottam a napot, amikor úgy döntöttem, hogy mégse akarok rocksztár lenni.
Zoli karrierje azonban ha kis lépésekben is, de töretlenül ívelt felfelé: idővel híre ment a tehetséges, sokoldalú és fegyelmezett, megbízható fiatalembernek. Egyre több produkcióba hívták meg, és bár igazi frontember, gitárhős, celeb sose lett belőle, a 90-es évekre már talán ő volt a legtöbbet foglalkoztatott hazai sessionzenész.
Ekkorra már az élet messze sodort minket egymástól, de én megmaradtam zenerajongónak, és persze Zoli sorsa is érdekelt: mindig kerestem rá alkalmat, hogy évente egyszer-kétszer megnézzem valamelyik produkcióját, nem egyszer kifejezetten ő hívott meg, hogy ezt vagy azt nézzem meg, mert tetszeni fog, legalábbis reméli.
Hát így esett, hogy időről időre elvetődtem a legkülönbözőbb helyekre, a legkülönbözőbb koncerteket megtekinteni, és valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy olyan szőke nőt vittem magammal, akit a Zoli azelőtt sose látott. Egyszer röhögve megállapítottuk, hogy a nőim épp olyan vad diverzitást mutatnak, mint az ő projectjei: DBB, Zorán, Coda, P. Mobil (?) L. Z. emlékzenekar, Rapülők, Budapest Acoustic Band, Pálvölgyi stb. Kicsit zavarba ejtő, hogy a koncertekre mind emlékszem, viszont képtelen vagyok hozzájuk párosítani a megfelelő nőket.
Zoli most szombaton a Sportarénában a Presser életműkoncerten játszott, örültem, hogy látom.
