Posztumusz őrnagy meséi
Thursday, July 16th, 2009 byA Mari faterja katonatiszt volt, és itt lenne értelme az európai kultúrnyelvekben jól bevált régmúlt idő használatának, mert ő már akkor is csak ex katonatiszt volt, amikor én őt 20 évvel ezelőtt megismertem. Nem volt öreg, negyvenes éveiben járhatott, de kb. 20 év szolgálati idő alatt szó szerint rokkantra itta magát: a harmadik infarktusa után szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, nyugdíjba küldték, és ez alkalomból a szokásokhoz híven adományoztak neki egy őrnagyi rendfokozatot, ha már aktív évei alatt ezt ritka szerencsétlen módon nem sikerült elérnie. Mondogatta is mindig, hogy “Hehe, én csak egy ilyen posztumusz őrnagy vagyok, Artúrkám”. Én sose voltam benne biztos, hogy tisztában van-e a szó jelentésével, és ezzel mutat-e fityiszt a veszedelmesen közeledő negyedik infarktusnak.
Lényeg a lényeg, hogy óriási dumás volt az öreg (öreg? vazze, kábé annyi lehetett, mint én most), tele volt kurvajó történetekkel, és mivel nyugdíjazásáig Kecskeméten szolgált, az (akkor még nem Szentgyörgyi Dezsőről elnevezett) 59. számú Harcászati Repülőezrednél, magyarán a három magyar vadászrepülő ezred egyikénél, hát én tátott szájjal figyeltem a sztorikat. És bár szentül meg voltam győződve róla, hogy ordas nagy kamuzás az egész, vagy legalábbis jelentős túlzásokkal javítja fel az egyébként dögunalmas kisvárosi helyőrség helyi mendemondáit, szinte minden mondatát megjegyeztem, annyira jól adta elő őket, és hát engem már akkor is érdekeltek a repülők. Nameg az alkoholista katonatisztek zsenge leánykái.
