Egyremegy

Első! :)

Az ember ilyen egyszerű. Az Első elérése a célja, azután jöhet az újabb Első. Egyre nagyobb adag kell ebből (is), mert a lejtős csúszda visz csak tovább. Vajon hány újabb dologra érdemes és lehetséges rászokni? Első lélegzet, első evés, első szeretet, első szeretkezés, első szerelem, első felismerés. De függőséget okozhat még például a birtoklás, a potyázás, a siker, a hatalom, a tudatmódosítók, a pornó, az ön- és a közmarcangolás is. Kész csúszdapark.

A dogmákat visszataszítónak tartjuk, még akkor is, ha van értelmük. Például a házasságig megőrzött szüzesség és az azt követő örök hűség célja az lenne, hogy az ember a nászéjszakáján kezdjen el lecsúszni egy egyenletes lejtésű, élethosszúságú csúszdán, amelyet motivációnak hívnak. Később lendítenek rajta egyet a gyerekei, és mire azok is kirepülnek, már nincs ideje még egy csúszásra, sőt ezt nem is bánja egyáltalán. Továbbcsúsztathatja a lendület, a bölcsesség és az unokák, hogy aztán már jólessen a hűs landolás a teljesen ismeretlen medencében, ahol újra bármi megtörténhet. Az utolsó Első. Ez tök undorító.

A lélegzetvétel az első Első, felsír tőle az újszülött. Ez önrendelkezésünk záloga, így a lélegzésre négyzetesen rászokunk. Mikor le kell róla jönni, kapkodunk is levegőért minden erőnkkel. Úgy ráfüggünk, hogy ellentétben más szükségleteinkkel, lélegzetünket a végsőkig visszatartani nem vagyunk képesek. Szívunk tehát, csakhogy erőnk véges, és azt a fránya levegőt, az első Elsőt, egyszer csak már nem tudjuk, erőtartalékaink teljes bevetése mellett sem beszippantani. Önrendelkezésünknek vége.

Nem lehet valakinek úgy vége, hogy még csak végig sem gondolhatja azt, amit csakis abban az utolsó pillanatban lehet hathatósan végiggondolni: hogy most pedig meg fog halni. Ennek a pillanatnak csak kezdete van, vége a mi világunkban nincs. Egy végtelen karaokepillanatra megkapja a haldokló az isteni mikrofont; élete lepereg, amint közismert; ítél, tehát ítéltetik; perben, haragban többé nem áll; mindeneket tud, patyolatfehér, igazságos, őszinte, jóságos és örök. Ez az ő utolsó ítélete. Ez a végtelen pillanat az üdvözülés vagy elkárhozás, ez a kilépési pont az idő és tér belterjes mókuskerekéből.

2.

Világunkban a teljes eredetiség kizárt volta kétpólusúságot implikál (jó–gonosz), mintha csak két végtelen sík fal között mozognánk egy szabad akarat nélküli súlytalanságban, ahol az egyik falba bele kell csapódnunk előbb vagy utóbb. Az egyházak legnagyobb szerencséjére a gonosz tényleg létezik, és aki egyszer a sátán csatlósa lesz, az már az ő igéjét hirdeti. Szöges korbáccsal egy vérszagú pincében, kloroformmal a lányvécében, vagy nyájas mosollyal a tévé képernyőjén, csillogó kirakatokban, igazgatótanácsokban, pulpitusról. Ki ekével, ki kalapáccsal.

Az egyházak oxigénje a minden egyes emberben meglévő vallásosság: szükségszerű tehát, hogy belélegezzék azt. Ahogyan a szabadon választott politikusok is szükségszerűen élnek a hatalmukkal, és csápnövesztésre használják a rájuk leadott szavazatokat, majd szuperhajlékony befolyásvégtagjaikkal lenyúlnak, és manipulálják a választóikat, hogy stabilizálhassák elért helyzetüket. Ahogyan a kiváló emberek által alapított, sikeressé és gazdaggá váló jogi személyek, „akik” vagy peres úton, vagy törvénytelenül, de érvényesíteni fogják érdekeiket, akár az őket alapító természetes személyek börtönbe juttatásával vagy likvidálásával is. Ők is csak olyanok, mint az élőlények: elsődleges a létfenntartás. Ők is csak olyanok, mint a drogosok: első a cucc megszerzése. Honnan lehet észrevenni, hogy egy elvonásban lévő drogos hazudik? Onnan, hogy mozog a szája.

3.

Az egyházak szorgoskodnak, hogy a hitet tudatosítsák: több tapasztalat több örömet nem hoz, mondják, egyes dolgokat tehát ne tegyünk meg, másokat ne hagyjunk abba, és nehogy a teremőr fejére nőjünk: eleve kár volt az almába harapni; maradjunk boldogok, mint a föld.

Bűn a saját boldogságunk elleni véteni. Bűn a kincs, a hatalom, az örök élet és örök fiatalság hajszolása, a génmanipuláció, a szájberélet, a túlzott bölcsesség, a kiheverhetetlen felismerés, mert keserűségünkben újból teremtenünk kéne – immár halhatatlan istenként – boldog halandó teremtményeinkben gyönyörködve, saját örök önrendelkezésünk máskülönben immár teljesen céltalan kozmikus magányában.

A nem természetes személyek világhálója és a népszerű vallások a pénz cirkuszi előadása alatt egymással úgy összecimboráltak, hogy végül az isteni katalizátort a ruhatárban felejtették. Sokan megérzik ezt, és úgy próbálnak élni, hogy minden szerveződéstől távol tartják magukat, hiszen bizony mondom néktek:

Csak ha szívből el is hiszi az ember azt, amit magától, a legjobb tudása szerint gondol, és élesen emlékszik is rá mindig, csak akkor lehet saját élete. Amiben nem hisz az ember, csak beleszületik, tetszetősnek tartja, vagy engedi, hogy bebeszéljék neki, azt nem is értheti, nem is követheti, legfeljebb hétköznapi helyzetekben tiszteletben tarthatja. Erőltetett és erőtlen okoskodás kerekedik a gagyi eszményekből: csillogó sétapálca, amely elporlad, amikor rátámaszkodnánk.

Van-e egyáltalán értelme olyan messzire elgondolni, ahová eljutni nem is akarunk? Érdemes-e és szabad-e (belterjes szakkifejezéssel élve üdvös dolog-e) másképpen cselekedni egyáltalán, mint ahogy a jelen pillanatban már sürgetően érezhető nyilvánvalóságok diktálják (csökken a vérem oxigéntartalma, gyorsan vegyünk levegőt; mínuszba ment a bankszámlám, gyorsan keressünk pénzt; illetve dühös vagyok, gyorsan káromkodjunk egyet; nem is beszélve az ágyék pattogós vezényszavairól)? Vajon nem bűn-e eleve az észleléssel megismerhető világon kívüli, elképzelt kikötő felé venni az irányt? Egyáltalán lehet-e más hipotetikus kikötőnk, vezérlő csillagunk, mint valami üdvözülés, avagy éppen felsőbbrendűvé válás ígérete, amely pedig bizonytalan, mint a kutya vacsorája lámpafújás után?

A nemcsak nem csak egybeírva lehet helyes, hanem különírva is:

Ha azt mondom, nem vagyok éhes, az EGYESÉLYES, ezért nem lehet visszakérdezni, hogy hanem mi vagy?;
viszont ha azt mondom, nem Szegeden voltunk, az TÖBBESÉLYES, ezért vissza lehet kérdezni, hogy hanem hol?

Na már most ha azt mondom, nem csak úszóknak, akkor az EGYESÉLYES: hanem úszni nem tudóknak is;
de ha azt mondom Juliska nemcsak szép, az TÖBBESÉLYES: hanem okos is, hanem gazdag is, hanem jóságos is.

A miértek sorozatos felvetése – önmagát valóra váltó jóslatként – eredményezné a természetünk feletti teremtés koncepciójának ópiumát¹, vagy a gondolkodás idézi elő a hitet?

Ha valaki elég okosan végiggondol egy miértet, akkor szükségképpen el fogja érni a megmagyarázhatatlant. Ezt egy tudós – akiben a materialista alázatosan hisz – egy megfelelő elmélettel mindig megmagyarázza, így terjeszti ki az emberi tudás végesbecsű köpönyegét, aztán remélhetőleg kutatási eredményeit kísérletileg alá is tudja támasztani, ha „van rá költség”². (Adjatok egy szilárd bankszámlát, és kimozdítom sarkaiból a világot!³) Míg a misztikus ember ismereteinek végére érve nem is bajlódik tovább, hiszen neki ezen a ponton a kérdőjel felkiáltójellé lép elő, akár a túlvégre átért gyalog vezérré⁴: Hallelúja, dicsérjük az urat, fizessük az egyházadót, interneten foglaljunk templomi ülőhelyet! Vagy a háta mögé köp a bal válla felett, és sebtében gyűjt egy doboz holdtöltei keresztes pókot, csak tükörből néz rájuk, és torokhangon énekel nekik szerdánként.

Az ingadozók pedig az ufók és a kozmikus spórák segítségével adnak a fekáliának hatalmas sallereket: – Minket az ufók tenyésztettek ki. – De ki tenyésztette ki az ufókat? – A kozmikus spórából lettek. – De azt ki szórta szét? – Kötekedő óvodás vagy, öregem!

Isten vs. tudomány? A logikus emberi gondolkodás mindig elvezet a természettudományok szerinti vak véletlen VAGY a hitben megjelenő felsőbbrendű szándék (újdonságot) teremtő képességének szükségszerűségéhez. Az óvatlan okfejtés, a tudományos bizonyosság VÉGES mértékben táguló, leterített köpönyegéről végül legurulva, mindig a megmagyarázhatatlanság perzselő fövenyére hanyatlik; ebből akár arra is lehet következtetni, hogy a bizonytalanság világa tágabb, és magasabb rendű: tartalmazza a tudományosságot is, de nem épül rá; és hármas természetű:

1. A valódi VÉLETLEN
(vagy kifürkészhetetlen szándék)
2. A külső és belső VÉGTELENSÉG
(ameddig véges lény nemcsak eljutni, de elgondolni sem lehet képes)
3. A más DIMENZIÓ
(amelynek világában már az ismert logikai és geometriai axiómák nem érvényesek)

Hogy ez a három volna a szentháromság a materialisták nyelvén, vagy pont hogy a jóisten volna a (még) meg nem ismert jelenségek összességének tudománytalan gyűjtőneve? A lényeg, hogy a mi fejünk egyedül ezen a három (de egylényegű) ponton ütközik a terráriumunk üvegfalába. És hogy mi van odakint?

Odakint vannak a válaszok a felvethető, de meg nem válaszolható kérdésekre; ott vannak a holt és a még meg nem született lelkek; ahol az általam elgázolt gyalogosok majd nekem „szolgálni tartoznak”⁵; ott van a szél, amikor nem fúj; ott nyer orvoslást minden igazságtalanság; ott találkoznak a párhuzamos vonalak⁶; ott lehet egyszerre igaz egy állítás és annak ellenkezője; ott vannak azok, amik itt nincsenek. Mindezzel a romantikus naivitással szemben a materializmus hívője azzal a nézőponttal él, hogy a köpönyeg öleli körül a fövenyt. Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő.⁷

^{1 (Karl Marx: „A vallás ópium a népnek.”)
2 (József Attila: A hetedik)
3 (Arkhimédész – Plutarkhosz szerint)
4 (A sakk szabályai: Előlépés)
5 (Szittya hiedelem: ld. Lehel kürtje)
6 (Karinthy Frigyes: A rossz tanuló felel)
7 (Magyar népmese)}

Macska a hóban
Tiszta a mancsa
Olvad a télben

Árny van a lámpán
Nappali éjen
Fény a sötétben

Hó van a macskán
Mocskos a mancsnyom
Megfagy egészen

„Igazán jól csak a faszával lát az ember.”

Csi…, illetve Csihiro, akit az istenek rejtegetnek (Chihiro szellemországban): Százszor, ezerszer (Icumo nandodemo)

Béláim:

http://www.inforadio.hu/hir/tudomany/hir-317672

http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1272552

http://www.youtube.com/watch?v=CZKds8C5TiA

Talán a legkarakteresebb válaszvonal az Ember és a mai döglődő korcs között (amely a nem természetes személyek keltetőkomposztjává tagozódott be), hogy míg amaz a saját és társai szagát szerette az összes szagok közül a leginkább, attól ébredt benne szeretet, biztonságérzet és vágy, emez attól kulturált eleganciával kidobja a taccsot. És miért? Talán a természetes szag már nem magunkat, társunkat, gyermekünket, barátunkat jeleníti meg? De igen. És pont azért. Hiszen valójában utáljuk már az egész fertelmes csürhét a pöcegödörszagával együtt. Amit szeretni vélünk, az a retusált, természetes mivoltából kivetkőzött (kiöltöztetett), lesikált, lemázolt, illatosított, implantált, felvarrt címlapillúzió: a Termék.

– Kisasszony! Figyelem önt, milyen jóízűen eszik, mióta bevette a fájdalomcsillapítót; csakhogy az ön szendvicse már régen elfogyott: a kezét eszi, és lassan elér a könyökéhez.
– Mon Dieu! Ne kellemetlenkedjék már, mert intek a főpincérnek!